Am I back?

A fülem se tudja, milyen gyakran fogok blogolni.

Pedig kéne.

Most az volt, hogy az ÚG szerkesztése elvette minden szabad időmet. Nem is annyira a szerkesztés, a novellákkal asszem szeptember végér megvoltunk, hanem a címlapgrafika. Kurva sokáig tartott a kiborgtestet összehozni: mondjuk sikerült egy működőképesnek látszó mesterséges csont, ízület izomrendszert megtervezni, de asszem igazából feleleges volt...

Dolgozni is kellett, mókahelyen, több, mint napi nyóc órát, de megérte: a cégünk a mai nappal átlépte a "me, too" fejlesztés és gyártás színvonalát, mától elmondhatjuk, hogy a világ előtt járunk, amit mi tudunk, azt senki se tudja...

Ha nem tudtam volna, hogy milyen alja lett a tudomány az utóbbi évtizedekben, csodálkoznék, hogy mennyi szándékos hazugság, és mélységes tudatlanság van a cikkekben és a kapcsolódó szabadalmakban, így csak megerősítette, hogy jól döntöttem, amikor megléptem az akadémiai szférából, és lenézett ipari fejlesztő lettem. (Mellesleg alapkutatást is csinálunk, bebebe, legalábbis azt, amit Alsó Merániában alapkutatásnak neveznek.)

Elégtételt kell, hogy adjak a utált membrán biofizikus kollégáknak: amit viszont ők leírtak, az mind igaz, az alapkutatási eredményeiket minden előzetes ismeret nélkül úgy tudtam beilleszteni a fejlesztésbe, hogy a gyakorlat egyszer sem cáfolta az elméletet. Erre gondolt Crichton, amikor a Jurassic parkban azt mondta:"óriások vállán állunk" és, hogy az előrelépés még a hülyéknek is pofonegyszerű. És emiatt félek a biokémiai-genetikai ismeretek közprédává tételétől...

Közben írtam is. A kis rózsaszín fényesen bevált, ajánlom az ASUS Eee PC-t mindenkinek, aki nem multimédiás erőművet, hanem egy workhorse egyszerűségű, viszont igazán hordozható írógépet szeretne. 

Nem a Diagnózist írtam, azzal elakadtam mielőtt elkezdtem volna, viszont Bogdán, és a Lonya (aki az egészen hülyék kedvéért nem nőnemű) története lassan regénnyé dagadja magát, a nyolcvanadik oldal táján tartok. Ez van.

Egy részlet:

"– Kilencen jöttek ki a hóba hajigált fegyvereik után, fejtetőre kulcsolt kézzel, egyáltalán nem látszottak különösebben marconának, ha érted, hogy mire gondolok, nem úgy néztek ki, mint Bogdán, hogy ha szembe jön, lehajtod a fejed és kitérsz, nehogy hozzáérj, vagy egyáltalán egy méternél közelebb kerülj hozzá, inkább értelmiséginek látszottak, középkorúak, két egyetemista volt köztük, láthatóan azt sem tudták, valójában mibe keveredtek, dideregtek a hóesésben, amíg a meseautóra vártak, kinyúlt pulóver, nikontinfoltos ujjak, szélfútta séró, igazi forradalmár imázs, az előző századból, az egyiknek a mellén Che ikonizált képe, hányni tudtam volna tőlük, mintha a fiatal magamat láttam volna. A többség díler volt, azok láthatóan ismerték a dörgést, már az átnevelőre készültek, odasündörögtek hozzám, már kabátban voltam, meg kucsmában, kis ember, dől belőle a sörszag, mindnek sörszaga van, olyan lehet a sör ott Prágában, mint nálunk a vodka, felnéz rám, a kis madárszemével, majd elröhögöm magam, aszongya: “Mennyire számíccsunk, atamán?” “Látatlanba’ tíz mázsa, a lövöldözés miatt.” mondom én. “Mink nem lőttünk.” válaszolja. “Mindegy, ki lőtt. Egy ember meghalt” “A Pattogós.” mondja. Semmi együttérzés a hangjában. Kiköpött. “Izgága kis köcsög vót. Hát bekapta. De aztat maguk lőtték le, atamán!” “Mi nem lövünk le senkit. Csak visszalövünk, ha szükség van rá. Az Őrző nem szereti a halált.” “Ha maga mongya…” “Én mondom.” Megint rám néz. “Tíz mázsa, aszongya?” “Kezdetnek. Majd meglátjuk, mivel is foglalatoskodtak maguk ezek a szép helyen. Felmehet huszonötre.” “Az nem lehet!” “Dehogynem.” “Akkor is, ha mindet bevallunk, mindent elmondunk?” “Enyhítő körülmények adódnak…” “Aszongya? Hát akkor szorongassák meg a Görögöt!” “Melyik az?” “Az a magas, szemüveges, karót nyelt… Enyhítő körülmények, aszongya? Nincs egy cigije, atamán?” Erre a pofátlanságra már elröhögöm magam, elhajtom a halál faszára, odamegyek a harmadik csoporthoz, hárman vannak, nagy-gyon értelmiségi kinézetűek, előkaparom a zsebcentert, kitt-katt, azonosítás, ez aztán a trojka, tényleg értelmiségiek, a Károly egyetem professzorai, Milan Pokorný párhuzamos programozás, drága kollégám, Jan Höschl kisfeszültségű hálózatok, ez Bogdán haverja és Miroslav Liguš a klasszikus filozófia nagydoktora. Na, ez a csodabogár mit keres itt? És éppen ő az a hórihorgas, karót nyelt. A Görög. Rám néz, a szemében undor – Nem! –, megvetés, és lenézés, vagy, hogy mondtad ezt a démonizálás dolgot, inkább úgy nézett rám, mintha nem lennék ember. “Lám, lám! A Terminátor személyesen.” “Kozáknak öltözve!” tódítja Höschl, a humorzsák. Nem átallnak röhögni. Közelebb lépek, felfelé kell bámuljak, ha a “Görög” képébe akarok nézni. “Életfogytig a sitten rohadnak majd! Az átnevelőtáborról csak álmodhatnak.” “Ugyan, Gépember! Ne fenyegessen! Majd a tárgyalás után meglátjuk. Mert lesz tárgyalás, ugye? Rendes, nyilvános tárgyalás, nemde? Nem puffantanak le itt az udvaron, mint a régi szép időkben. Vagy igen? Vissza hatvannyolcba, tovaris? Mit mond a programja, Terminátor?” “Ha rajtam állna, itt lőném le magukat! Egy gyerek meghalt a maguk kapzsisága miatt!” kiabáltam, most mit csináljak, nem tudtam uralkodni magamon, ezek a sima szájú, sima gondolkodású gazemberek kihoztak a sodromból, nem lett volna szabad, megaláztam magam azok előtt a hitvány, gőgös szarháziak előtt, de igazából a “tovaris” ütött meg, Bogdán jutott eszembe, holnap szabadul, látni sem akar, ezeknek nincs joguk tovarisozni, előrébb léptem, belemásztam a képébe, kénytelen volt egy lépést hátra lépni, szar alak, de nem hagyta magát. “Kapzsiság, Gépember? Azt hiszi, olyanok vagyunk, mint maga? Hogy a szaros pénzért csináljuk? El fogjuk tüntetni a maga szaros gépezetét. Eltüntetjük a fejünk felül azt a szemetet. Szabadok leszünk, ha nem mi, akkor a gyerekeink, az unokáink! Az ember nem élhet úgy, mint egy háziállat! Vagy mint egy gép… És akkor maga, meg a magához hasonló zsoldosok eltűnnek, úgy nyeli el magukat a történelem, ahogy feldobta a csúcsra. A történelem, Gépember, egy szennycsatorna, csak a szar kavarog benne, egyszer fenn – egyszer lenn…” Vigyorog az átkozott, csak pofázik, azt se tudja, mit beszél, megmámorosodik a saját hangjától, a csodálatos gondolataitól, micsoda mélység. “És maguk micsodák ebben a szennycsatornában, professzor? És mi történik, ha majd magukat dobja föl a szennylé?” “Akkor szabadság lesz, és a történelem nem lesz többé szennycsatorna, sem a magafajták játékkaszinója, Gépember! Mi pedig hősök leszünk!” Felveti a fejét, keshedt mellét dülleszti, már a saját emlékművéhez pózol az istenverte. “Az új kor hősei! A szabadságé!” rikácsolja. Azon a hurutos, raccsolós hangján, csehül a szabadság egyszerűen röhejesen hangzott, de nem volt kedvem nevetni, megragadtam az isten barmát, én még Bogdántól tanultam verekedni, de mire is számítsak, a hang felakad benne, izom semmi, csak csont ez a jószág, kap egy istenes pofont, hogy a kapuig tántorog, de már rajta vagyok, leütöm, és a gallérjánál vonszolom kifelé az utcára, mint egy zsák szart, nem is egyéb, felráncigálom, kap egy másik pofont, úgy irányítom, hogy a gyerek két darabja közé zuhanjon, arccal a véres hóba, hogy felfogja végre, hogy mit csinált, hogy ez a gyerek az ő tetű gondolatai miatt hever itt két darabban, és csak üvöltök: “Látod? Látod? Ezt akartad? Ez a szabadságod?” És visszamegyek, megkeresem az ostoba szemüvegét, és kiviszem neki, négykézláb áll a véres hóban, és üvöltve sír, és akkor is sír, amikor végre megjön a meseautó, és berámolják az egész kompániát…"

Addig-adig olvasgattam a Sportpályázat novelláit, amíg magam is írtam egyet. Mivel Odónak nem igazán teszik, így felrakom ide, hátha érdekel valakit.

Odónak még üzenem, hogy a piros kefija mégiscsak jelent valamit, mert az arab valutaüzér előre köszönt a Keletiben...

Hétvégén végre frissítem a Terrát is. Egy új író jelentkezett - Amerikából. Az irigység esz meg...

Ennek a sokféle szerkesztésnek hála, már harmadik alkalommal vagyok tanúja annak, ahogy tehetség egyre gyorsabban emeli önmagát magasabb szintekre, olykor fokozatokat ugorva át. Ezúttal Udvari Máté, többen talán jobban ismerik úgy, hogy mohicane. Az ő írása is felkerül majd, ha elkészülünk. Ha  nem most, akkor hamarosan.

Hosszas vajúdás és vívódás és szarozás utána a Terra Évkönyv végre terjesztőnél van. A Bookline már eladta az összes kiadói példányt, talán lassan megindul a dolog. Mivel a Líra és Lant vette át, felteszem, hogy a Fókuszban és a Libriben kapni, de még nem volt időm ellenőrizni...

Van azért rossz is:

Internetes hirdetésben olvasom: "a nagyi tutti bekönnyezik". Miféle helyre kerültem? Ez még Magyarország? Vagy már nem is Alsó, hanem Hátsó Meránia. Ha van érkezéstek, küldjetek nekem ilyen szép bégetős gyönygszemeket! Megköszönöm szépen.

Ma este az Újpest stadion megállóban (is) gyülekeztek a drukkerek. Régen nem így nézett ki egy meccs Magyarországon. Hol itt a sport? Elmondom, hogy fest Washingtonban egy football mérkőzés. A lakókocsik már előző nap gyülekeznek a parkolóban, mire a meccs elkezdődik már egy csomó grill üzemel, méga  csomagtartókban is, és a szurkolók - bizonyos szempontból fanatikusabbabk, mint ezek, akiket láttam, mert elég sokat levezetnek, hogy ott lehessenek, a meccsen, nem a balhén - barátságosan eszegetnek, iszogatnak. Nincs csürhe az utcákon, nincs heccelés és cukkolás, nincsen részeg fetrengés. A rohadt tahó amerikajiak! Assetuggyák hogy kell szurkolni! Ria, ria, Hungária!

Ha már sport: a röfögés is megindult, bár egyelőre csak az ÚG új címlapja látható. Hát ez nem az, amit megszoktak az elvtársak: nem akar a régi Galaktikára hasonlítani - az újra még kevésbé. Nem akar semmire sem hasonlítani. A címsor a régi ÚG betűképe, a jó öreg Hattenschweiler, ennyiben a régi Új Galaxis. Abban sem akar egyik fantasztikus kiadványra sem hasonlítani, hogy a címlap ezúttal azt mondja, ami belül van. Képben és szóban. Nehéz ezt megszokni. Miként a zsáner szó értelmezése is nehéz olyas odvas elméknek, akik a sci-fit műfajnak tételezik. Vagy témának. Vagy annak se. A zsáner egyelőre a legpontosabb meghatározása annak, hogy hova is tegyük ezt  valamit. Ha tud valaki jobbat, szívesen látom.

Arculcsapásként ért viszont, hogy valaki, aki részt vett benne, nem engem keresett meg azzal, hogy nem teszik neki a címlap, hanem a csürhével jajongott inkább az ólban. Nem vagyok krisztusi természet, ha esetleg a másik pofám fordulna az illető felé véletlenül, nem azért van, mert odatartom a másik elé, hanem mert féltéglát keresek, hogy visszadjam az elsőt...

Hát még belül mi van! Ilusztrációk vannak benne, és nem csak a megkívánt fantasztikus reálista gagyi/alibi/utánérzés/3D küszködés. Az valójában nincsen benne. Álprimitív se, meg jajdefasza ez a Photoshop kolázs se.

Nem biztos, hogy a legjobbak ezek az rajzok, de ha a hat rajzolóból legalább a fele tetszik majd, akkor azt mondom, errefelé jó lesz haladni. Itten néhány illusztráció nem szimplán illusztrál, lerajzolja, hogy mit kellene látnunk a novellában, hanem, ahogy azt  - legalábbis én hiszem, hogy - kéne: a rajzoló saját vízióját teszi a szöveg mellé. Lehet, hogy hányingered lesz tőle, lehet, hogy utálni fogod, de amikor másodszorra látod, majd elkezded a részleteket böngészni... Remélem.

A novellák egyelőre nem száz százalékban az én választásaim, de jók, némelyik a zseni kasztjelét viseli a homlokán. De nem lesz minden zseniből író a végén, azt tudni kell. Ha csak a fele megmarad, ír, és nem enged saját minőségéből sikerszempontok előtt behódolva, akkor talán hamarost majd az első jó regényeikkel is megismerkedhetünk.

November végére kint lesz a nyomdából, az is meglehet, az sfportál-AXN találkozóra már tudok is vinni belőle.

Azután majd lehet a belsejét is fikázni!

Erre az esetre, egy kis eszmefuttatás: a fika zöld zászló érdemrenddel kitüntetett frontharcosok lassan egy évtizede mérgezik a levegőt kissé részrehajló nemtetszésükkel miközben eddig egyetlen gyufaszálat, nemhogy hatot nem tettek keresztbe azért, hogy 

1. kezdő írókat (saját csürhén kívülről) publicitáshoz segítsenek
   
2. megmutassák a tengernyi fika, vagyis "nem" után, hogy ők hogyan csinálnák. Hogy nézne ki a fantasztikus álomkiadvány, hogy nézne ki az álom címlap, az álom illusztráció, az álomnovella és álom tanulmány. A magam részéről szívesen tanulnék.
   

Hogy vidáman fejezzem be, hétvégén hazavonatoztam a Rezedaszagúba, és valahol Karácsond táján láttam, hogy a nagy, üres mezőn egy jókora nyúl rohan eszeveszetten. A vonat tovább ballagott, akkor láttam, hogy a szomszédos táblán, a bakterház másik oldalán hajtás van. Megúszta a dörzsölt vén csibész! Nmcsak megúszta: átbaszta őket! Puskástul, mindenestül. Megkerülte a bakterházat, és a hajtók mögé szaladt. A Hobó meg Bill jutott eszembe: "Fut a nyúl a mezőn, és énekel". Pont ilyen fílingem volt szombat este, amikor elkészült a tördelés, és elftpéztem a számot a nyomdába.

Nyúl után pedig kutya, hazafelé, a Rezedaszagúból, a vasút felé egy kerítés mögött buzgón csahol a fiatal puli, végzi a dolgát, jelzi befelé, hogy valaki a ház előtt jár, nekem pedig, hogy jobb, ha vigyázok. Szegény jószág nem tudja, hogy már túlhaladott, a modern kutya 2.0 nem ugat, csendben van, hangját sem hallani, és nem rohangál a kerítés mentén: a szomszédok még szóvá tennék a hangoskodást... Valahogy így vagyok én is. Ugatok, de minek?

Harapni kell! Szó és provokáció nélkül, mint a szlovák rohamrendőr...