A hónap mottója

Saját gondolataink kifejezésének joga azonban csak akkor ér bármit is, ha képesek vagyunk arra, hogy saját gondolataink legyenek."
Eric Fromm

2008. június 16., hétfő

State of the Art

Azért adom közre ezt a magánlevelet, mert aminek kapcsán megszállott középiskolai tanár barátom írta, ide kívánkozik, bár most nem fedem fel. Szóval egy bizonyos irodalmi jelenséget kapcsolatba hoztam a honi irodalomtanítás csődjével, erre ezt az iszonyú hosszú, ámde tanulmány igényességű léevelet kaptam.

"Kedves Tony Barátom!

Lenyűgöző a naivitásod. Sokkal rosszabb a helyzet, mint gondolod.

Ha tudnám, hogy megveszi és el is olvassa a XXXXXXXXt, hidd el, magam állnék ki árulni..., ... és lelkesednék érte, ha néhány ezer kamasz legalább ezt elolvasná. Az már alap lenne, valamiféle ugródeszka felfelé.

Semmit sem olvasnak a kamaszok, Tony. Döglenek a tévé előtt, vagy a gügye számítógépes játékokkal töltik el az időt. Még érettségi dolgozatokban is tömegesen kapom az ilyen mondatokat: "Tudom, hogy nem szeretsz olvasni. - mondta X, aki ismer és szeret engem."

Egyénre szóló kötelezőket adok, de egyre nehezebb bevasalni még azt is. Rejtőt se olvasnak. "Hosszú és unalmas!" Mármint Rejtő.

Nincs olvasóközönség, ami van, aprócska szubkultúrákra szakadozott. Nagyjából az utánunk következő generáció volt az utolsó, amely olvasott.


"XXXXXXXX nem egyedi jelenség: a mai magyartanítás csődjének biztos jele."*


Ennyire nem egyszerű. Az oktatás általában véve nem egyedüli oka annak, hogy idáig jutottak a dolgok, de nem is ártatlan benne.

A jelenkori elvárások bizony nagyon is önkényesek, emellett általánosságban ad hoc jellegűek. Nemcsak a tanulókkal szembeni, a pedagógusokkal szembeni elvárásokról is ez mondható el. Ostoba rögtönzések akadnak szinte minden évben. Elég ezzel kapcsolatban a tavalyi két óra ingyenmunkára, meg a tanárok negyven órás munkáját firtató ostoba fontoskodásra utalnom.

A magyarországi pedagógiában a gyermek a leginkább elhanyagolható tényező, a gyakorlatban szinte minden fontosabb nála. Éppen úgy, mint a felnőttek világában: ahol az ember a legolcsóbb.

Napjaink állami középiskolájában rendszerezés, és ehhez hasonló problémák fel sem merülhetnek. Jószerivel az ismétlés sem, hiszen a lexikai tananyag mennyisége irreálisan magas. Annyira magas, hogy nevelésről már aligha beszélhetünk. A mai magyar középiskolák többségében csupán rendkívül alacsony hatásfokú ismeretátadás zajlik, egyéb nem.

Az egyes szakmódszertanok nyilván nem akartak elmaradni a többi mögött, ezért döbbenetes mértékben felsrófolták a tananyag mennyiségét.

Nézetem szerint minden követelmény-támasztás pedagógiai alaptörvénye: annyit követelhetek a tanítványomtól, amennyit én magam teljesíteni tudnék. A módszertanosok és a tankönyvek szerzői látszólag nem vétettek a szabály ellen, hiszen a saját tantárgyuk követelményeit nyilván könnyedén teljesítenék… Csakhogy! A gyereknek van még legalább tíz másik tárgya. Külön-külön mindegyik teljesíthető, de együttes mennyiségük irreális. Az egyes tantárgyak nem tudnak, és nem is nagyon akarnak saját határaikon túlra tekinteni. Végeredmény: a gyerekek valós tárgyi tudása folyamatosan csökken.

Persze, ennek nem „a gyerekek lustasága" az oka. Általában véve a kollégák igen nagy hányada hajlamos a pedagógiai felelősséget a tanulókra hárítani, és ez sehová sem vezet, csupán az oktatás (további) dezorganizálódásához.

A motiváció alaptörvénye: az a tananyag-és feladatmennyiség motivál, ami nehéz, de teljesíthető. Ami abszolút teljesíthetetlen, az ellenmotivál. Nemcsak a gyereket, a szülőt is, sőt — gyermeke vergődését látva — gyakran éppen a szülő vonja le a következtetést: „Jól van, fiam, nem éjszakázol emiatt, nem fogsz belebetegedni, ebből elég a kettes!" Amikor pedig a tanuló maga is levonja a következtetést, hogy adott tantárgyat képtelenség megtanulni; igen furcsa helyzet keletkezik: az iskola nem tanít, hanem butít.

Szerfelett érdekes kísérlet volna módszertanosokat és minden könyörtelen pedagógust beültetni az iskolapadba, hogy csak egy hónapon keresztül próbálják ki azt a terhelést, amibe ők kényszerítik a tanítványaikat. Vegyenek részt napi hat-nyolc órán, készüljenek napról napra, oldják meg a tömérdek házi feladatot, írják meg az irdatlan mennyiségű dolgozatot. Természetesen ugyanolyan kíméletlen és embertelen számonkérés mellett, amilyen az ő gyakorlatukban szerepel. Vajon hány százalékuk állna egy hónap múlva bukásra? Hány tárgyból véreznének el? Meddig bírnának lépést tartani?

A jelenlegi, valóságtól elrugaszkodott követelmény-támasztás igen hatékonyan akadályozza meg, hogy a gyerek bármiből igazán kiemelkedőt nyújtson, éppen a lelkiismeretes tanulók számára lehetetlenné teszi, hogy azzal a tárggyal foglalkozzanak, ami a leginkább érdekli őket, amivel az egyetemen szeretnének majd foglalkozni. Ha mégis megteszik, állandóan kénytelenek vállalni az esetleges bukás kockázatát.

A mai középiskolások a túlzott mennyiségű tananyag, és a szüntelen, könyörtelen számonkérés következtében állandó feszültségben élnek. Napjaik jellemzője a mértéktelen stressz. Céljuk gyakran az egyszerű túlélés. A pedagógusok jelentős része a problémák megoldását a további szigorításban látja. Emiatt (is) a mai középiskolában általában véve növekszik a feszültség.

A mértéktelen tananyag és a számonkérési dömping egészségtelen életmódra szoktat, önbizalomhiányt okoz, negatív életstratégiákra nevel.

A fiúk kezelhetetlenné válnak, a szorgalmas, sokat tanuló kislányok közül sokan szenvednek olyan pánik- stressz- vagy idegi ártalmakban, amelyek a túlhajtott tanulásra vezethetők vissza. Magam számos ilyen esetet ismerek, érdemes lenne országosan felmérni a baj nagyságát.

A magyar iskola légköre rideg, állandó tanulási hajsza és az ebből (is) fakadó feszültség jellemzi. A tanár és diák közötti kommunikáció leggyakoribb formája a számonkérés. A bizalmasabb tanár-diák viszony lényegesen ritkább, mint korábban. A kollégák egy része elítélően vélekedik arról, aki „lágyszívű", „a diákokkal bratyizik"; sőt: „leereszkedik a kölykökhöz". Sok helyen az ilyenek, a távolságtartást hirdetők vannak hangadó pozícióban. Ilyen intézményekben a tanári népszerűség kifejezetten vörös posztó. Tudok olyat, hogy a kolléga neve éveken keresztül azért maradt le minden jutalmazási listáról, mert „a gyerekek túlságosan szeretik, ergo: „nyilvánvalóan nem jól végzi a munkáját"; a népszerűség egyetlen oka az lehet, hogy „bizonyára elvtelenül engedékeny".

Jó tanárok most is akadnak, de tulajdonképpen a rendszer ellenére. A különféle előírások egyre inkább a merev, bürokratikus típusnak kedveznek. A mindinkább formálissá váló szisztémában a tanulókkal való jó kapcsolat nem releváns.
Mitől válna olvasóvá a gyerek? Egyáltalán mitől értékelne bármilyen művészeti alkotást?

A művészetoktatás szerepe a mai magyar középiskolákban meglehetősen csekély. Még az olyan tárgyak esetében is, amelyek a művészetről szól(ná)nak. Ének-zene tantárgyból is terjed a témazárók és a kőkemény feleltetés nyegle divatja — művészi élmény helyett: számonkérés.

A hazai iskolákban meghonosodott bürokratikus érdemjegy-központúság olyan iskolai légkört teremt, amely merőben alkalmatlan az érzelmi és esztétikai élmények megteremtésére.

Azt gondolná az ember: a magyar irodalom órán biztosan megvan a lehetőség arra, hogy a tanulók művészi élményben részesüljenek. Biztosan sok helyen ez meg is történik — ez azonban a kivétel.

A művészettel szemben egyetlen gyermek és egyetlen fiatal sem közömbös, csupán hiányzik még az életéből az érzelmi élmény, ami nélkül sohasem válhat a művészet befogadójává Éppen ez a közvetlen érzelmi élmény az, ami napjaink iskolai oktatásából teljességgel hiányzik. Itt a költészet általában "másodikos anyag", "negyedikes anyag", "érettségi tétel", amit tanulni kell, dolgozatot írni róla, felelni belőle, ami miatt meg lehet bukni. Része tehát egy alapvetően bürokratikus jellegű intézményrendszer belső életének, a tanulói teljesítmény minősítésének elvi alapja, a bürokratikus érdemjegy-központúság pedig egyértelműen abba az irányba tereli a tanulót, hogy a műveket logikai sémákon vagy tényszerű adathalmazokon alapuló gondolatrendszerbe, az "elsajátított tananyag" rendszerébe illessze be. Erről nem a pedagógusok tehetnek, az iskola belső életének természete ilyen. Az persze már egy másik kérdés, hogy az iskola alapvetően bürokratikus működési rendjéhez a pedagógus egyénisége alkalmazkodik-e vagy sem.

Utóbbi esetben sokat ellensúlyozhat a bürokratizmuson, élményszerűen oktathat, a tanítványait — vagy azok egy részét – a művek befogadójává teheti. Ez esetben azonban ez nem az iskola, hanem a szabad és független pedagógus-személyiség varázsának, motiváló ösztönzésének eredménye. A pedagógusok ugyancsak bürokratikus szemléleten alapuló minősítése, rangsorolása azonban egyáltalán nem ennek a tanártípusnak kedvez. Az ilyen pedagógusok jelentős része előbb-utóbb elszakad a tanítástól, a bürokratikus szemléletűek pedig maradnak.

A bürokratikus érdemjegy-központúság számára az érzelmi élmény nem szempont; nem mérhető, nem ellenőrizhető, feleletre vagy dolgozatra nem váltható. Éppen ezért nem is releváns. Egy irodalomtanár évtizedeken át "kiválóan" dolgozhat anélkül, hogy a tanítványait akár csak egyszer is érzelmi élményhez juttatná. Ezért, ha arra a kérdésre keressük a választ, jut-e az irodalmi műalkotásokkal kapcsolatban érzelmi élményhez az iskolai oktatás során a tanuló, határozott "nemmel" kell felelnünk.

Természetesen nem állítom azt, hogy az iskolai oktatásban soha, sehol és semmikor sem juthat a művészettel kapcsolatban érzelmi élményhez a tanuló, de a rendszer természete miatt ez inkább a kivételek, mint a szabályszerűségek rovatába tartozik.

A bürokratikus érdemjegy-központúság természeténél fogva kizárja a művekhez fűződő bensőséges érzelmi viszony kialakulását, mert megakadályozza az ahhoz szükséges elmélyedést. Erre sem idő nincs, sem alkalom. A tananyag áradata tovább zúdul, a következő órán már egészen más művel kell foglalkozni. Az ilyen feszített tempó száműzi a művészi élményt. Itt egy olyan tanulótípus képes boldogulni, amelyik sajátos távolságot tart: képes a művektől és az alkotóktól "rugalmasan elszakadni", irodalmi-művészeti érdeklődését a tananyag kereteihez igazítani, minden egyes szerzőre és műre éppen annyi időt és energiát szentelni, amennyit a tananyag és a tanár megkövetel; valamint olyan "befogadói" tónust felvenni, amely a tankönyv és/vagy a tanár szemléletéhez a leginkább hasonlít, vagy azzal egybeesik.

A művészi üzenet irodalomtörténeti vonatkozású meghatározása, ilyen jellegű szegmentumokra való bontása a gyakorlatban megtorpedózhatja a mű jelenre vonatkoztatható hatásait. Olyan abszurd eset is előfordulhat, hogy éppen a művet leginkább befogadó tanuló kerül nehéz iskolai szituációba, mert nem sajátít el a számára életre szóló hatású alkotással kapcsolatban olyan poétikai vagy irodalomtörténeti vonatkozásokat, amelyeket nem érez fontosnak — hiszen a művel kapcsolatban kialakult bensőséges viszonya szempontjából nem is azok. A típus-eminens "álmából felkeltve" is fújja ezeket az információkat, de ő nem áll személyes kapcsolatban a művel, annak nem befogadója.

Hogy a jelenlegi magyar középiskolai oktatás tantárgy-pedagógiái az egyes tárgyakhoz miféle deklarált célokat rendelnek, annak csekély a jelentősége — a tényleges, az oktatás folyamatában effektíve megnyilvánuló gyakorlati célok számítanak. Ezeket Beke Kata egy körülbelül húsz évvel ezelőtt megjelent művében (Jelentés a kontraszelekcióról) pusztán a lexikális tananyag (akkori!) mennyisége alapján igen szellemesen határozta meg. Csupán annyit tehetnék hozzá: manapság nem csupán az anyag mennyiségéből, hanem a kollégák egy igen jelentős részének gyakorlati ténykedéséből is ez a következtetés vonható le.

Tehát: a matematika tárgy oktatási-nevelési célja: kis matematikus.

A magyar nyelv és irodalom tárgy oktatási-nevelési célja: kis esztéta.

Végezetül a történelem tantárgy oktatási-nevelési célja: fióktörténész.

A tanulás varázsa, öröme, titka semmivé lett.

A gyerekek tömegével kapják a nagyon is örömtelen feladatokat. Ha nem sikerül megoldaniuk, a tanár bátorítás helyett levonja a következtetést: a gyerek gyenge képességű.

A „gyenge képesség" fogalma a pedagógia gyakorlatában varázsszóvá lett, és igen kártékony szerepet tölt be.

Van egy igen tekintélyes filozófiai nézet, amely szerint az okság nem a természetes világegyetem tulajdonsága, hanem csak az ok-okozati kapcsolat észlelőjének vélelme. Az emberek hajlanak rá, hogy ott is oksági fogalmakban gondolkodjanak, ahol erre semmi okuk. A pedagógusok ez alól nem kivételek. Hajlamosak rá, hogy diákjaikat mesterkélt oksági fogalomrendszerbe illesztve ítéljék meg, és velük szembeni elvárásaikat is ennek megfelelően alakítsák. Ebben nagy szerepet játszanak az úgynevezett burkolt személyiségelméletek. Sok pedagógus feljogosítva érzi magát arra, hogy ítéletet mondjon a gyerekek "képességeiről".

A képesség valójában igen összetett fogalom, amellyel a pszichológusok csínján bánnak. Egy régebbi definíciót idézek, mert áttekinthető, és viszonylag tömören fejezi ki mindazt, amelyet az ilyesféle meghatározások azóta is állítanak: "A képesség az általánosított pszichikus tevékenységeknek az egyénben rögződött rendszere." (RUBINSTEIN, Sz. L. 1962: 311.).

Minden ilyen definíció több oldalnyi magyarázatot igényel, és még ezután is sok benne a bizonytalanság. A tanári meghatározások ezzel szemben axiomatikusak, kérlelhetetlenek és önmagukat örökérvényűnek igyekeznek láttatni. Pedig gyakran nincs mögöttük egyéb, mint a tanár személyes tapasztalatán alapuló burkolt személyiségsablon.

Az viszont igen veszélyes, hogy a tanár elvárását mintegy önbeteljesítő jóslatként képes a diákra oktrojálni. A diákról kialakított sablon nagyon is szívós.

A hibás észlelésből vagy információfeldolgozásból eredő attribúciós torzulások és torzítások másik típusa a tanárok esetében az úgynevezett önkiszolgáló torzítás. A tanárok sablonmegítéléseikre támaszkodva gyakran tulajdonítják önmaguknak diákjaik pillanatnyi jó teljesítményét, a gyerekek általuk meghatározott képességszintjétől való minden pozitív eltérést, a teljesítmény elmaradásáért viszont a diákokat okolják, illetve rezignáltan nyugtázzák, hogy az általuk a gyerek "gyenge képességeiről" tett megállapítás alapvetően helyes (FORGAS, J. P. 1989: 110.).

A jó képességekkel kapcsolatos tanári elvárás — jóllehet, gyakorlatilag voltaképpen pontosan ugyanolyan szubjektív benyomásokon alapul, mint a gyenge képességekről szóló elvárás — az önbeteljesítő tulajdonságok miatt a személyiségfejlesztés pozitív serkentője lehet, míg a gyenge képességekkel kapcsolatos elvárás és kinyilatkoztatás minden esetben káros és romboló.

A "közepes és gyenge képességek" varázsigéinek bűvöletében élő tanárkollégák valamiféle zord arcú, asszír királyok gránitképmásához hasonlító kérlelhetetlen genetikai végzet napszámosaként ítélnek butaságra sok olyan fiatalt is, aki más tanárnál kiváló teljesítményekre képes.

Az átlagos pedagógus által a leggyakrabban használt kifejezések közé tartozik a "képesség". A gyerekek többsége "közepes képességű", akadnak időnként "kiváló", nagy néha "kivételes képességűek", de a tanár legtöbb gondja nem velük van, hanem a "gyenge képességű" tanulók roppant hadával, akik többé vagy kevésbé képezhetetlenek, és akikből évről évre egyre több van.

A "gyenge képességű" tanulók esetében a tanár munkája jórészt hiábavaló. Ő persze "mindent megpróbál", "kiteszi a lelkét", de eleve „tudja": ebben a küzdelemben vereségre van kárhoztatva, leghősiesebb tanerőfeszítései is hatástalanok, oktató lendületének elszántsága megtörik a "gyenge képességek" ércfalán.

Napjaink tanári önszemléletének ez egyik leggyakoribb példája: a tanár a "gyenge képességek" elleni szélmalomharc búsképű Don Quijotéja. A romantikus tanári mártíromság az élet kikerülhetetlen valóságának tűnik, hiszen a "gyenge képesség" olyan adottság, amely születéstől fogva, kérlelhetetlen végzetszerűséggel, egyfajta eleve elrendelés könyörtelen logikája alapján működik a világban; s genetikus eredeténél fogva tökéletesen leküzdhetetlen.

Bele kell nyugodni. A szülőnek is bele kell nyugodnia. Szülők tízezrei hallják ezt nap, mint nap. Soha senki sem fogja kideríteni, hány család légköre romlott meg, hány remény futott zátonyra, mennyi munka vált hiábavalóvá, hány élet lett rövidebb a "gyenge képességekről" szóló, megfellebbezhetetlen tónusú tanári kinyilatkoztatások nyomán.

Az érintett tanárban sohasem tudatosodik, hogy mit művel. De ha tudná, se tenne másképp; hiszen neki "elvei vannak", elvből suhogtatja az elégségesek és elégtelenek lefejező bárdját, elvből buktat, elvből "vállalja a népszerűtlen feladatokat". Ő Monsieur Tanügyi Bayard, a félelem és gáncs nélküli lovag. Lángpallosú arkangyal, "felkent oltalmazó kérub", aki a genetikai végzet istenének rendeletéből könyörtelenül kiparancsolja az értelem paradicsomából a "gyenge képesség" eredendő bűnében vétkes emberiséget.

A "gyenge képesség" mítosza a gyakorlatban a bürokratikusan oktató, motiválni képtelen pedagógusok kézenfekvő önigazolása. Mindig kapóra jön, ha valamelyik diákkal nem sikerül az anyagot elsajátíttatni. Ha egy elsős középiskolás osztály tanulóinak háromnegyede megbukik egy tárgyból; kéznél a magyarázat: a tanulók "gyenge képességűek".

Vidéken, rossz anyagi helyzetű szülők gyermekei esetében a pedagógiai csalhatatlanság a szülők irányába is terjeszkedik: a láthatóan "gyenge képességű" szülőnek a gyermeke is "gyenge képességű", az iskola "szociológiai mezőben él" stb.

Mivel a "gyenge képesség" természete az, hogy születéstől adott és elháríthatatlan, felmenti a tanárt a tanuló megértésének kötelezettsége alól, az empátia alól, de még a lelkifurdalás alól is. Emellett Isten jogosítványaival ruházza fel, hiszen életre szólóan meghatározhatja embertársainak életét.

Hogy a "gyenge képesség" gyakorlati előidézésében, fenntartásában és meggyökereztetésében a hivatalos pedagógia, az iskolarendszer, az egyes iskola vagy az egyes pedagógus mennyire vétkes, igen érdekes kérdés.

A színjátszó- vagy egyéb művészeti csoport munkájában a gyenge képességek tétele a gyakorlatban nem igazolódik. Hosszabb-rövidebb idő elteltével a csoport minden szívvel-lélekkel dolgozó tagjában megmutatkozik a tehetség.

A tapasztalataim arról győztek meg, hogy a tehetség nem véletlenszerű, nem valamiféle genetikai végzet szeszélyes hozadéka, hanem az érdeklődés, a mély és őszinte érzelmi irányultság, valamint a kitartó, szorgalmas munka jogos adománya. Nem véletlen, hogy hazánkban éppen egy művészetpedagógus, Moholy-Nagy László írta le azt a mondatot, amely egyedül alkalmas rá, hogy célkitűzéseink mottója legyen. "Minden ember tehetséges."
OK, megint nem lesz netem? Akkor gyorsan elküldöm.

Bocs a hosszú szószért, de még fogom folytatni, mert Rád fér!"

Folytatta, bár rövidebben, a külső - értsd állami, önki -, feltételekről. De azzal már nem terhellek.

Minderre csak ezt tudtam válszolni:

"Viszont félreértettél. Én önző disznó vagyok, és még ostoba is, csak szűk körben gondolkodom. Abban a pár százezer emberben, családban, ahol még van olvasás, műveltség, akiknek a gyerekeire még hat/hat/ott az oktatás. Közülük azokra, amelyekben a műveltség nem ivódott be nemzedékeken át, vagy csak egyszerűen bizonytalan, azokra veszélyes, azokon keresztül rombol a XXXXXXXX jelenség."*

És most (még mindig) nem tudom, hogy igazam van-e? Csak ékeskedem itt idegen tollakkal...

Jegyzetek:
* Sárga idézetek tőlem.

56 megjegyzés:

Névtelen írta...

Tényleg érdekes gondolatokat tartalmaz, és színvonalas, stb., de kifolyt a szemem, mire végigolvastam (őszintén szólva nem is bírtam, ki kellett másolnom innen, és Wordben folytatni). Valami nem kóser a színösszeállításokkal itt, a blogon, pár bekezdés után már káprázik a szemem tőle, bár ezt már korábban is meg akartam jegyezni. Vagy csak nekem vannak ilyen problémáim?

Johnnyka

Balfrász írta...

Derék tett!
Az oldal esztétikai alapon ilyen, de mióta romlik a szemem, nem is olyan szép...

Névtelen írta...

Gond egy szál se, fiúk!
Én alapból másolom wordbe.
Így legalább látom a helyesírási hibákat is.
(bocs, Tony) :P

Laura

Balfrász írta...

Kikérem magamnak!
Elütések igen, de heylesírási hibák?

Névtelen írta...

Jajj, má' !
Poén volt. :)
Még elütéseket se látok.

Laura

Unknown írta...

Azt hiszem ez a levél L.N. Peterstől származik, akit hozzászólásai, szakmája miatt tisztelek, becsülök.

Azonban ebben a levélben, főleg az első bekezdésekben, bizony elhangzik néhány hajmeresztően buta, naiv állítás...

Megbántani nem szeretném a levél iróját, holnap majd elmondom miért is gondolom így. Kis kocsmázás után nincs energiám...

Névtelen írta...

Kocsmázás után átmész árulkodó moodba?, ejnye, András! Vagy a szerzőség megállapítása találós kérdés akart lenni, Anton bá? O.

Unknown írta...

Árulkodnék?

Csupán egy korábbi postból próbáltam rájönni a szerzőre. Még jó pár hónapja Tony igen elismerően írt Peters színjázszóköréről, a levélben is említve van.
Lehet, hogy csak kombinálok...

Unknown írta...

„Semmit sem olvasnak a kamaszok, Tony. Döglenek a tévé előtt, vagy a gügye számítógépes játékokkal töltik el az időt.„

Tökéletesen igaz. A gyerekek körében a könyv nem veszi fel a versenyt a tévével és egyebekkel, de itt csupán arról van szó, hogy többfajta szórakozás, játék létezik, mint régebben. Biztos vagyok benne, hogy amikor nem létezett számítógép, akkor is sokan voltak olyanok, akik inkább kinn rúgták a bőrt, mint olvastak volna. A könyv egyre hátrébb sorolódik a kikapcsolódás listáján. Ezt viszont megakadályozni, lassítani nem lehet.

”A magyarországi pedagógiában a gyermek a leginkább elhanyagolható tényező, a gyakorlatban szinte minden fontosabb nála. Éppen úgy, mint a felnőttek világában: ahol az ember a legolcsóbb.”

Az iskola nem kelt illúziókat a gyerekben. Hol itt a baj?

” …hiszen a lexikai tananyag mennyisége irreálisan magas. Annyira magas, hogy nevelésről már aligha beszélhetünk. A mai magyar középiskolák többségében csupán rendkívül alacsony hatásfokú ismeretátadás zajlik, egyéb nem.”

A lexikai tananyag mennyisége nevetségesen alacsony. Ráadásul folyamatosan csökken köszönhetően az új módszereknek, amik inkább a logikát, keresni tudást helyezik előtérbe. Amelyik tanár akar, annak van ideje nevelni…

”Persze, ennek nem „a gyerekek lustasága" az oka. Általában véve a kollégák igen nagy hányada hajlamos a pedagógiai felelősséget a tanulókra hárítani…”

Helyesen! Minél több fegyver kerül át a tanár kezéből a gyerekébe, annál nagyobb lustaság megengedhető. A diák is ember, ha van lehetősége, akkor lustul.

”…gyakran éppen a szülő vonja le a következtetést: „Jól van, fiam, nem éjszakázol emiatt, nem fogsz belebetegedni, ebből elég a kettes!" Amikor pedig a tanuló maga is levonja a következtetést, hogy adott tantárgyat képtelenség megtanulni; igen furcsa helyzet keletkezik: az iskola nem tanít, hanem butít.”

A jelenlegi színvonal mellett minden tárgy megtanulható. Ha szülő hagyja, hogy a gyerek feladja, megfutamodjon, azzal több kárt okoz, mintha a nebuló egy éjszakába nyúló tanulást követően álmosan megy iskolába. Mellesleg a középiskolai követelmény olyan alacsony, hogy nincs éjszakába nyúló tanulás…

”Szerfelett érdekes kísérlet volna módszertanosokat és minden könyörtelen pedagógust beültetni az iskolapadba, hogy csak egy hónapon keresztül próbálják ki azt a terhelést, amibe ők kényszerítik a tanítványaikat. Vegyenek részt napi hat-nyolc órán, készüljenek napról napra, oldják meg a tömérdek házi feladatot, írják meg az irdatlan mennyiségű dolgozatot. Természetesen ugyanolyan kíméletlen és embertelen számonkérés mellett, amilyen az ő gyakorlatukban szerepel. Vajon hány százalékuk állna egy hónap múlva bukásra? Hány tárgyból véreznének el? Meddig bírnának lépést tartani?”

Terhelés? Tömérdek házi? Irdatlan mennyiségű dolgozat? Embertelen számonkérés? Hol?
A szegény túlterhelt diákok szöveg az elmúlt évek legnagyobb baromsága. Mióta ez a köztudatba került, minden diák ezen lovagol, holott csak basznak tanulni, és röhögnek, mert föntről még meg is indokolják helyettük, hogy miért nem veszik a kezükbe a tankönyvet. A tananyag mennyisége csökken, képességtől függően napi húsz perc + dolgozat előtti szünetek, vagy maximum napi három óra tanulással letudható az egész. Nincs semmilyen kényszer fölöttük, egyik iskolából rakosgatják őket a másikba, ha valahol kibuknak. De nagyon nem is buknak, mert a létszám a lényeg, nem a minőség. Egy nap két dolgozattól többet nem lehet íratni! Hol van itt túlterheltség? Azért mert könnyes, boci szemekkel elsírják, hogy nem volt idejük felkészülni a dolgozatra, meg házi feladatot írni attól az még nem lesz igaz.

”Ha mégis megteszik, állandóan kénytelenek vállalni az esetleges bukás kockázatát.”

Az iskolámba kb. 600 tanuló jár. Idén összesen 3 bukás volt…
Apám középiskolás éveiben csak az osztályából többen buktak, mint nálunk az egész suliban. 30-an kezdték az osztályt, annyian is fejezték be, de a napló névsorában 73 gyerek neve szerepelt. Akkor bizony sokkal könnyebben kiszórták őket, mint most.

”A mai középiskolások a túlzott mennyiségű tananyag, és a szüntelen, könyörtelen számonkérés következtében állandó feszültségben élnek. Napjaik jellemzője a mértéktelen stressz. Céljuk gyakran az egyszerű túlélés. A pedagógusok jelentős része a problémák megoldását a további szigorításban látja. Emiatt (is) a mai középiskolában általában véve növekszik a feszültség.

A mértéktelen tananyag és a számonkérési dömping egészségtelen életmódra szoktat, önbizalomhiányt okoz, negatív életstratégiákra nevel.

A fiúk kezelhetetlenné válnak, a szorgalmas, sokat tanuló kislányok közül sokan szenvednek olyan pánik- stressz- vagy idegi ártalmakban, amelyek a túlhajtott tanulásra vezethetők vissza. Magam számos ilyen esetet ismerek, érdemes lenne országosan felmérni a baj nagyságát.”

Az iskola célja, hogy felkészítsen az életre, és nem a széplelkek ápolgatása, ez egyszerűen nem fér bele. A világ egyre durvább, az iskola is azzá válik. Egyébként meg egészségesebb, hogy itt derül ki, hogy ki a gyengébb láncszem, nem akkor, mikor tényleges felelősség van rajta.
Az idegi ártalmak nagy része beképzelt, így könnyebb igazolni a gyengébb képességeket, bár akármilyen képességgel is megugorhatók a középiskolai, általános iskolai követelmények. Mióta van lábgomba elleni kenőcs mindenkinek lábgombája van. Mióta ezt a pánik, stressz maszatolást kitalálták a diákok használják is. Mindenki azzal küzd, amivel tud.

”A hazai iskolákban meghonosodott bürokratikus érdemjegy-központúság olyan iskolai légkört teremt, amely merőben alkalmatlan az érzelmi és esztétikai élmények megteremtésére.”

Nem minden gyerek alkalmas ilyen élmények befogadására. Nekik szükség van a számonkérésre és érdemjegyekre, mert a művész filozofálgatás őket nem hatja meg, nem is érti…

A többi részével hellyel-közzel egyet értek. Számomra azonban első rész megdöbbentő volt. Nem hittem, hogy egy tanár hiheti ezt.

Névtelen írta...

András, te a Föld nevű bolygón jártál iskolába?
A saját középiskolás éveimből is jól emlékszem még az éjszakába nyúló tanulásokra, és nemcsak érettségi idején. Ha a középmezőny fölé akartam emelkedni hihetetlen mennyiségű feladatot kellett megoldanom. Hogy csak az irodalomnál maradjak, a havonta kötelező "kiselőadások" egy-egy nevesebb szépirodalmi műről, esszéírások, szavalóversenyek, kutatómunka...
És ez csak egy tantárgy volt.
Ezen kívül mindegyik tanár a sajátját tekintette a legfontosabbnak, és hogy felülmúlja a többit, plusz feladatokkal terhelt minket.
Én mindig jól tanultam a könnyű felfogásomnak és a jó memóriámnak köszönhetően, de bevallom, előfordult, hogy a túlzott megfelelni akarás és kötelességtudat arra kényszerített, hogy beteget jelentsek, és otthon maradjak egy-egy dolgozatot elkerülendő.
Egyszerűen nem volt idő arra, hogy az összes tantárgyból megfelelően felkészüljek. Választanom kellett, hogy melyiket helyezem előtérbe.
És ugyanezt tapasztalom a gyerekeimnél és sz összes iskoláskorú ismerősnél.
A gyerek a természetéből adódóan a könnyebb ellenállás felé nyomul, és ha nincs igazi motiváció (pl. egy rendkívüli tanár, aki megszeretteti a tantárgyát) önmagától nem látja be, hogy ez a jövőre nézve milyen hasznos lesz neki.
Ha csak azt a tényt veszem figyelembe, hogy a mostani általános iskolások táskája több mint hét kg (ha mindent magával visz, ami szükséges az aznapi órarendhez) máris mutatja a leterheltségüket.
A középsikolások cselesebbek. Olyat is láttam már, hogy a tanári ellenőrzést elkerülendő, saját iskolai szekrény híján a feleslegesnek ítélt könyveket sportfelszerelést a Keleti pálaudvar csomagmegőrzőjében helyezik el, mert nem akarják hazacipelni, majd másnap vissza.
Az iskola célja, hogy felkészítsen az életre...
De nehogymár átvegye a család szerepét!
A kettőnek egymüttmőködve kellene megismertetnie a gyereket az élettel, nem pedig - ahogy sokszor látjuk - egymást kiütve, felülbírálva.

Laura

Unknown írta...

Laura, a Föld nevű bolygón járok iskolába, most is :-). Negyedik évemet fejeztem be a gimnáziumomban. Amit leírtam azt tapasztaltam, elsőkézből, diákként. Állítom a diákok nem leterheltek, és nincs éjszakába nyúló tanulás. Városom szinte minden iskolájában vannak barátaim, ők is hasonlót tapasztalnak, ráadásul én egy jobb nevű iskola diákja vagyok, ahol osztályt szüntettek meg az egyenlőség jegyében, mert állítólag ott elitképzés folyt.
A mostani követelményeket nap 1-2 óra tanulással teljesíteni lehet, van akinek annyi se kell, és nem végig kettes átlaggal, hanem jóval négyegész felett.

Heti öt órában tanított tantárgy, és nem sikerült teleírnom egy füzetet...
Kiselőadások csak évvégén vannak, potya jegynek...
A táskám nekem is 7-8 kiló felett van, de van olyan könyv amit a tanárok csak brahiból rendeltek meg, mert ki sem nyitottuk, ez nem jelent semmit...
A tantárgyak között most is van egyéni sorrend, de nem azért mert nincs idő mindegyikkel egyenlően foglalkozni, hanem mert lusta vagy és a felét le se szarod...

Nálunk van aki táska nélkül jár iskolába, szépen be van pakolva minden könyv az iskolai szekrénybe. Bemegy 7:30-re megcsinálja a háziját, elolvas két bekezdést, és halálos nyugalommal végigüli az egész napot.

A város legjobb iskolájában, ami az országos listán is előkelő helyen szerepel, a spec angol csoport tagjainak különtanárhoz kellett járniuk, mert a "szigorú" feletetés és "temérdek" házi "alaposan" felkészítette őket az angol nyelvvizsgára.

Laura, nem csak te vagy az, akinek ez hihetetlennek tűnik. Apám, naponta hüledezik rajta, hogy ebből áll a nagy gimnázium, amivel általánosiskolás koromban riogatott.

A család szerepét semmi nem veheti át, de ott jobb esetben csak szeretet és türelmet kap a gyerek, nem baj ha legalább az iskolában nem állnak le pepecselni minden gyerekkel, az életben sem fognak.

Aki elhiszi, hogy a középiskolás diákok (régen voltam általánosis kolás, arról nem nyialtkozok ilyen határozottan)leterheltek, azt bizony nagyon átvágták...

Névtelen írta...

Bocs hogy a földönkívüli közbeszól, de itteni tapasztalatom, hogy van ilyen gimnázium, és van amolyan. Van, ahol keményen kell gürcölni (viszont úgy megtanítanak tanulni, hogy azzal az egyetemen is végig lehet sétálni), van, ahol a dicséretre méltóan liberális elvek miatt mindenkit felvesznek, aztán semmi tanulással és némi szülői bejárással az is leérettségizik, aki jópár tankönyvét egyáltalán ki sem nyitotta. De hogy azért ne csak az iskolát szidjuk, van ilyen szülő és olyan is, és van olyan diák (lásd András), és van másmilyen is. De azért szerintem is a tendencia nem jó irányba mutat. Lásd az idei matek érettségi zsömlés példája! O.

Unknown írta...

Iskolámat megvédem, nem hagyom, hogy liberálisnak nevezzék. Egyébként meg az egyházi mellett az enyém a legtöbb hagyományos értékez ragaszkodó iskola a városban. És nem áll nyitva a kapuja mindenki előtt, kb 6-7x-es túljelentkezéssel kell számolni, van miből válogatni...

Odo, most az "olyan diákkal" melyik kategóriába soroltál? :-)

Abban viszont egyet érthetünk, hogy az irány nem jó.

Unknown írta...

"némi szülői bejárással"

Ezek az alapítványi sulik. Ott sokat számít apuka milyen kocsit hajt :-)

Névtelen írta...

Nyugi, András, az "olyan" jelzővel határozottan pozitív értékeket akartam éreztetni. O.

Névtelen írta...

Kedves András!

"Hajmeresztően buta" jelzővel illettél - utána meg olyan hülyeséghalmazt fúztél az írásomhoz, hogy nem győzöm kapkodni a fejem.

Ebből nagy vita lesz; bár így szóbeliztetés közben csak kisebb etapokban tudok felelni.

"A lexikai tananyag mennyisége nevetségesen alacsony. Ráadásul folyamatosan csökken köszönhetően az új módszereknek, amik inkább a logikát, keresni tudást helyezik előtérbe."

Komolytalan megjegyzés. A folyamatos növekedést könnyű belátni: nézz bele a vonatkozó iratokba.
Miféle új módszerek? Egyáltalán komolyan gondolod, amiket mondasz?

A magyar lexikai anyagnak az emerikai 23%-a, a francia 47%-a (kétezres adat).

A lexikai adatmennyiség felfelé srófolása a nyolcvanas évek derekán indult, azóta töretlenül halad előre. A mai világban egyébként ez már önmagában sem korszerű.

Filozófiai értelemben véve háromféle valóságos tanári attitűd képzelhető el a munka tényleges céljai és eredményei felől nézve(a deklarált célok nem érdekesek, kizárólag a tényleges eredmény számít).
Tehát:
A tanári munka célja lehet

1. Jegyet adni (Ténylegesen így dolgozik ma a kollégák zöme).

2. Ismeretet adni (Bennünket a jobb tanáraink többsége ilyen alapállással tanított).

3. Szemléletet adni (A jelenleg korszerűnek mondható hozzáállás. Egy év alatt sem tudok tanítani annyit valakinek, mint amennyi ismeretet szerezhet önállóan néhány nap alatt. Viszont biztosítanom kell a következőket:
-alapvető ismeretek a tárgyról
-rugalmas, tovább építhető tájékozottság
-ismeretszerzés hatékony módjainak ismerete
-tárgyhoz fűződő megfelelő, további ismeretszerzést lehetővé tevő érzelmi-lélektani alapállás kialakítása;)

"Helyesen! Minél több fegyver kerül át a tanár kezéből a gyerekébe, annál nagyobb lustaság megengedhető. A diák is ember, ha van lehetősége, akkor lustul."

Ön-és közveszélyes baromság. Nem is érted, miről van szó.

A pedagógiai felelősség nem ezt jelenti. A felelősség diákra hárítása a rossz tanárok önigazolási rendszerének jelenleg szerves része.

Ha a pedagógiai felelősség a gyerek kezében van, akkor neki kellene oktatnia - bennünket. A tanár azért képzett szakember, mert neki kell az oktatási folyamat minden elemét irányítania, és a felelősség is az övé.

"Mellesleg a középiskolai követelmény olyan alacsony, hogy nincs éjszakába nyúló tanulás…"

Körülbelül így beszélne Hejehülye Báró a Hű, de nagyot mondtam iskolaügyben című nemlétező musical első felében, hogy aztán pofára essen, és a végére megjöjjön az esze.

Gyere el egy hétre, és meglátjuk azt az alacsony követelményt.

"A szegény túlterhelt diákok szöveg az elmúlt évek legnagyobb baromsága."

A túlterheltség tény, minden valamirevaló szakember tudomásul vette, ez ma már nem kérdés.

"Az iskolámba kb. 600 tanuló jár. Idén összesen 3 bukás volt… "

Hát igen. ÉN azokról az iskolákról beszélek, ahol a bukások aránya 8-60% között van.
Az enyémben minden évben 35-57% között (Tíz évre visszatekintő adat.).

Láttál manapság bukási statisztikákat?

Ha nem, nézz utána komám, és akkor beszélj!

"Az iskola célja, hogy felkészítsen az életre, és nem a széplelkek ápolgatása, ez egyszerűen nem fér bele."

Az iskola tényleges céljairól igen hosszan tudnék értekezni. Bizony, normális esetekben a "széplelkek ápolása" is beletartozik. Sokkal inkább, mint az a tömeges lélekgyilkolás, ami most folyik. Egyetlen magyarországi intézmény sem termel annyi selejtet, mint az iskola.

Jómagam a Fazekasba (Horváth Mihály tér) jártam egykoron, ahol a jelenleg uralgó eljárásoknál sokkal komolyabb pedagógiai módszerekkel és elvrendszerekkel ismerkedtem meg.


Nem fogunk egyetérteni? András.

Ha a Te iskoládban azt tapasztalod, nincs észrevételem, de egyébként nem ez a helyzet.

Örülj neki, mert a kortársaid többségének azt magyarázza a kortárs salabakter tanári szózat, hogy minden órára egy órát kell tanulni - azaz a napi 6-8 óra mellett még ugyanannyi munkát kell végezni. Ha Nálatok ez még nem alakult ki, gyorsan végezd el a középsulit, és örülj a szerencsédnek.

Hány dolgozatot írtok évente?
Havonta?
Hetente?

A kislányom - egész évre vonatkozólag - körülbelül napi egyet.

Nem túlzás, a tanítványaim sem írnak ennél kevesebbet.

Általában három héttel előre szólok dolgozat ügyben. Gondosan vigyázok rá, hogy aznap az osztálynak ne legyen másik. Mire odajutunk, mindig van legkevesebb kettő - legalább tíz éve.

Tavaly elektronikus naplót alkalmaztunk, ahol félévenként huszonöt érdemjegy vihető be. A kollégák csaknem felének ez gond volt.

Sohasem tudok egy félév alatt 5-6 jegynél többet adni. Ők igen. A Fazekas-beli tanáraim véleménye - meg az enyém is -, hogy aki sok jegyet ad, keveset tanít.

De számonkéri azt, amit nem tanított meg.


András, ha nem gondoltad komolyan, akkor bocs ezért a visszavágásért, de ha igen - gondold át!

L. N. Peters

Balfrász írta...

Nem is tudom, hova kapjak!
Két barátom hülyézi és barmozza egymást. Na nem!

Az a baj, hogy hiába nézitek ugyanazt, saját vakfoltjaitoktól egészen másképpen látjátok -belülről. Mindketten benne vagytok, de ellentétes oldalon, ráadásul nem is egészen ugyananak az ellentétes oldalán.

András abba a gimibe jár, amelybe én is akartam, és ahol annak idején még valami művészeti oktatás is folyt, de mindenképpen az egyik elit giminek számított Heves megyében. Tanár úr, te az ország egyik többszörösen sújtott vidékén tanítasz egy többszörösen sújtott középiskolában. Mindkettőtöknek igaza van, és egyikőtöknek sem teljes mértékben.
Nálunk a nyóckerben ugyanaz a helyzet, mint nálatok, Tanár úr, de mindjárt pár kilométerrel odébb, Budán a Városmajori gimiben pl, ahova a feleségem járt az lehet, ami nálatok András. És a legszomorúbb az egészben, hogy ez a különbség így létezhet.

Nem tudok a mai túlterhelésről, csak annyit, minden relatív. Szakközépbe jártam végül és a szaktárgyak meg a heti egy nap üzemi gyakorlat miatt kábé tízszer akkora anyagunk volt, mint a gimiseknek. A képességbeli különbségek léteznek, Tanár úr, mert én például gyakorlatilag semmit sem tanultam (ezt ma már bánom) és így voltam a legjobbak között, mások pedig vért izzadtak, hogy egyáltalán kettest kapjanak. De nem csak a nevükben mondom, hogy visszatekintve iszonyú mennyiségű szart próbáltak a fejünkbe lapátolni. Ennek elsajátításában aztán voltak különbségek és fokozatok, képesség és főleg hozzáállás szinten, de a felesleges terhelés akkor is óriási volt. Az 1979-83-as állapotról beszélek. Azóta az anyag minimum meg kellett hogy duplázódjék.
Az nem mindegy, hogy ebből hogyan és mennyit kérnek vissza. És a másik, hogy ki mennyit vall be a a saját tanulásmennyiségéről a diáktársainak. Biza még egyetemen is divat hencegni azzal, hogy én semmit sem tanultam a vizsgára!

Na szóval, nem egymást hülyézni, hanem elbeszélgetni egymással, mert asszem mind a ketten tudnátok érdekes infóhoz jutni egymástól. Olyasmiről, amiről azt hiszitek, hogy a másiknak hm, meglehetősen elrugaszkodott képe van.

Unknown írta...

Kedves L.N Peters!

A jelző használatát már megántam. Elnézésed kérém.

A hülyeséghalmaz nagyrésze tapasztalat...

Nagy vitát nem akarok, annyit nem ér. És valószínűleg nem is fogunk egy platformra jutni.

Elhiszem neked, hogy a nyolcvanas évektől kezdve a tananyag mennyiség folyamatosan növekszik, ilyen távlatból már nincs rálátásom, de ezt nem is állítottam. A jelenlegi mennyiséget tartom kevésnek (tisztában vagyok vele, hogy lényegesen magasabb, mint az amerikai vagy pl a francia)!

Új módszer alatt értem például a tanulásmódszertan órákat, amivel minket két éven át bombáztak. Ezek a logikai képességek, a keresni/rendszerezni tudást igyekeztek tanítani.
A központi felvételi vizsgák megoldásához, inkább logikai készség kell, mint tárgyi tudás. Az érettségi is hasonló, pl a történelem, ahol tömérdek forrásmunka van.

Igazad van, a felelősséget nem lehet teljesen a diákra vagy a tanárra róni. A rossz tanár a gyerekeket hibáztatja, magam is találkoztam már ilyennel, van rá példa. De azt hiszem ez régebben is működött.
A tanárok hozzálállásbeli változásaira nincs olyan alapos rálátásom, mint neked ezért elfogadom a véleményed a szakma hígulását illetően.
De ahhoz tartom magam, hogy felelősség nagy része most is a diákon van.

Nem jellemző rám a kivagyiság és bűnös módon színházba sem járok, ezért esetemben ne operálj ilyen drámai hasonlatokkal!

Hidd el Peters várom, hogy pofára essem, ezt minden irónia nélkül mondom, én sem erre számítottam gimnázium címén. Egy évem van még pofára esni, addig állítom, hogy a követelmény rendszer roppant alacsony.

Ha a túlterheltséges maszatot minden valamire való szakértő elfogadta, akkor az elég szomorú. Nézd te szakértőket hozol példának én a vársom diákjait. Ez így sehová sem fog vezetni.

Nálunk ilyen magas bukási arányok csak a szakmunkásképző iskolákban fordulnak elő. Ahol leginkább a nemtörődömség miatt ilyen magas az arány, no meg persze azért mert a hiányzások meghaladják azt a bizonyos százalákot...

"Egyetlen magyarországi intézmény sem termel annyi selejtet, mint az iskola."

Ez sajnos igaz. Bár azon is lehetne vitatkozni, hogy ki mit nevez selejtnek. Az iskola tisztje, hogy az életre neveljen, és annak a kegyetlenségének nem baj ha egy szűrt változatát megkapják.

Megszámoltam, évi kb 95-100 jegyet kapunk. Mivel egy tanév 180 nap ez durván kétnaponta egy. Elhiszem, hogy máshol még magasabbak a számok. De ez nem túlterhelés, egyszerűen csak tanulni kell.

Komolyan gondoltam. Örülök, hogy válaszoltál.

(Másodjára küldöm el,először nem jelent meg...)

Unknown írta...

Tony, jelen pillanatban nincs külön művészeti osztály, most biológia van, ami igencsak erős. Nagyon jó arányba kerülnek orvosira onnan diákok.
De hogy büszkélkedjek az iskolámmal, Heves megyében a legelismertebb rajztanár nálunk dolgozik. Remek eredményeket hoznak a diákjai, barátom nem rég nyert meg egy területi rajz versenyt. Jómagam ilyen téren nem vagyok fogékony...

Névtelen írta...

Szerintem nagyszerű, ha valaki így viszonyul az iskolájához. Szavaidból nekem az jött le, hogy te nem átlag tanuló vagy, ráadásul a szövegből kikövetkeztettem a teljes neved. :)
Így nincs azon csodálköznivaló, hogy másképpen látod a dolgokat, mint L. N. Peters.
Ahogy Tony is mondta, ugyanazt a problémát más-más nézőpontból.
(nemcsak a tanuló-tanár ellentét miatt)
Te az írás miatt már eleve másfajta szemüvegen át nézed a világot, mint a legtöbb veled egykorú.
Komolyan örülök, hogy így éled meg az iskolai éveket, biztosan remek jövő előtt állsz, de hidd el, amit Peters leírt, ma Magyarországon a hétköznapi valóság!

Laura

Unknown írta...

Laura, valóban büszke vagyok az iskolámra. Ide járt már a nagyapám is, igaz őt onnan vitték háborúba.

A remek jövőben azért ne légy olyan biztos. :-)

Ezzel lehet, hogy megint vitát váltok ki, de úgy látom, hogy a remek jövő, karrier a deviánsabb jellemek előtt áll nyitva.

Névtelen írta...

A jövő mindenki előtt ott van, csak nem mindenki képes úgy megélni, ahogy tervezte.
Egy közhellyel szólva, minden pakliban ugyanazok a lapok vannak, de más a leosztás.Akikre te gondolsz, azok az ügyeskedők.
Nem vagyok biztos benne, hogy boldogabbnak érzi magát egy-egy újabb milla megszerzése után, mint mondjuk te, amikor majd megjelenik egy regényed, vagy elismerik a tehetséged.

Laura

Névtelen írta...

OK, András! Tonynak igaza van.

Szívesen beszélgetek/vitatkozom erről a témáról, ha nem vagyok annyira fáradt mint most.

Zárszónak Móra Ferenc egy megjegyzését javaslom:

"Minden kisgyermek okos.
Az emberek többsége ostoba.
Ezt teszi az oktatás."

L. N. Peters

Balfrász írta...

András,

Én is a rajz miatt mentem volna oda. A szüleim jobban tudták. :-(((

Egyénként ellentmondasz kicsit magadnak: mintha ez az új típusú, szövegértés alapú magyar érettségi többeknek is gondot okozott volna.

Abban nem hiszek, hogy a jelenlegi iskolarendszer az életre nevelne. Buta fogyasztókat nevel. A cápák, "az élet császárai" más iskolába járnak...

Tanár Úr,

hagyunk érettségezni. Vagy érettségiztetni? :-)

És még egyszer köszönöm a postot!

Unknown írta...

Milyen ellentmondásra gondolsz? Arra, hogy logikát is tanítanak aztán az érettségi mégsem megy?

Szerintem Peters is azt értette selejt alatt, hogy félhülye fogyasztókat kapunk. Magam is így gondolom. Arról volt szó azonban, hogy az iskola kegyetlen, ez pedig az előbbitől független.
De ha azt nézzük a maga módján a fogyasztó nevelés is felkészítés az életre, ugyanis a "csásázoknak" erre van szüksége. Az iskola kiszolgálja az igényeiket...

Névtelen írta...

A mai magyra iskola ki nem mondott, de a gyakorlatban érvényesülő eszményképe: a buta de szorgalmas ember.

L. N. Peters

Névtelen írta...

Montgomery (Monty) beszél az emlékirataiban egy német tábornokról, aki a tisztjeit négy tulajdonság alapján rangsorolta:
-okos
-buta
-szorgalmas
-lusta

Úgy gondolta, e négy tulajdonságból kettő mindenkiben megvan. A következő csoportokat hozta létre:

1. okos és szorgalmas
- az ilyen való a vezérkarba

2. buta és lusta
- megfelelő helyen jól használható, csak tudni kell, mit lehet rábízni, az ilyen "kavarni" nem fog

3. okos és lusta
- önálló parancsnoknak való; nem esik pánikba.

A lustaság igen életrevaló tud lenni ésszel társulva; úgy szervezi a munkáját, hogy maradjon ideje a kedvteléseire.
Nem hajlamos depresszióra és kiégésre.
A lusta ember szeret és tud élni, sikerorientált.

Irodalom: a "lusta" Jókai életműve sokszorosan meghaladja sok szorgalmas íróét.

4. buta és szorgalmas; az ilyen ember veszélyes, a katasztrófák és bukások első számú okozója. Meg kell tőle szabadulni.

A mai magyar oktatás a buta és szorgalmas embereknek kedvez - szinte tenyészti az ilyeneket.

Ez oktatásunk egyik legnagyobb rákfenéje.

Névtelen írta...

Azta! :-D Mondom, pihentetem a csuklómat egy kissé – kétszáz bizonyítványt már aláírtam, van még vagy száz, holnap ki is kén' osztani – és ránézek barátom blogjára. Mit látok? Oktatás – oktatás – oktatás. Két bennfentes marja-tépi egymást. :-D A tanár és diák örök ellentéte kapott lángra. Feleim! Higgyetek nekem! A magyar közoktatás össze van zavarodva. A tananyag problémája a legkevesebb, holott annak kellene a leghangsúlyosabbnak lennie. Látom már, amit eddig az alapfok szenvedett el, az most eléri a középfokot is. Ami itt van, az teljes szociális és morális csőd, ad-hock megoldások a törvénykező részéről, és ad-hock megoldások a végrehajtók – fenntartók, tanárok, szülők, kölykök – részéről, hogy kivédjék azok negatív hatásait. Ma – kedveseim – egy tanár, dolgozzon bárhol – megkönnyebbülten sóhajt fel, ha vége egy napnak. Már nem az aggasztja, hogy aznap sem tanított semmit, egyszerűen annak örül, hogy vége. A minap egy idős igazgató kollégám mondta – aki az összevonásokkal egyszerre vesztette el posztját, iskoláját és hitét -: „Ha leköpnek (mármint a gyerekek) félrenézek, kitörölöm, és tanítok tovább.” A tanár igyekszik kapaszkodót keresni ebben a zűrzavarban, az érdemjegy, a számonkérés hideg logikája pedig kapaszkodó ebben a hatalmas liberális szarlötyögtetésben. A tanár igyekszik örülni – ilyen „apró” dolgok tartják benne a lelket -, hogy fizetést kap, és van munkája, mert ugyan mire jó egy tanár, ha mást akar, kellene neki csinálni? Van tapasztalatom, néhány cég hogy beszél a pályamódosítás reményében jelentkező pedagógusokkal.
A gyerekek? Hmmm! Azt mondják, a pedofil jobb, mint a tanár, mert az legalább szereti a gyermekeket. Nem tudom. Én – és még vagy két kollégám – szinte névről ismerünk minden gyermeket ebben az intézményben. De olyan munkatársam is van, aki a saját osztályába járó gyermekek nevét sem tudja. Ilyennek ugyan miért ülne meg az órán a gyermek, és miért tanulna? A nagyobb korosztály tanításának gyötrelmeit nem ismerem – 14 éves korig vagyok kalibrálva-, de tényleg nem olvasnak ma a srácok. Semmit. Soha. Még a felbukkanó hibaüzeneteket sem, informatika órán. Ennyit az információs szuper-társadalomról. Andris ír – nem is rosszul – ritka a mai kölykök között. Peters színjátszást tanít, ritka a mai pedagógusok között. Ritka kivételek.
Azt szoktam mondani, én hat éves korom óta iskolába járok, nem lehet hát semmi, amin meglepődnék. Ezen a helyzeten sem lepődöm meg. Aggasztani viszont nagyon aggaszt...

Balfrász írta...

Az a helyzet, hogy mindenki válságisnak látja a helyzetet - a döntéshozókon kívül, persze - csak a váláság más rétegeit látjuk.

Én itt, a Nyóckerben, meg Újpesten a végeredményt (legalább tudom, hogy ki fog nyugdíjaskoromban, na nem elteratani, hanem megkéselni az utcán ) ti pedig belülről.

Nem iyenkor szoktak forradalmat csinálni?

Névtelen írta...

Ja! Hulljon a férgese! :-D

Csak még annyit... A mai iskolákban két dolgot biztosan nem lehet csinálni; tanulni és tanítani. Lehet neki viszont elavult számítógépeket, digitális vetítővásznakat - ez lenne a digitális tábla - eladni, mindenféle reformtankönyvet kipróbálni rajtuk - az is megérne egy misét, nem csak a magyar SF írás és kiadás! - rányomni a szociális anomáliák megoldását...

Áh! Nem is folytatom.

(Az elsős bizonyítványt négy helyen kell aláírnom! Őrület. Az összes diplomámon nincs annyi aláírás!)

Névtelen írta...

Corpus, Te egészen bizonyos, hogy jobb igazgató vagy, mint egyesek.

Van olyan helya, ahol a fénymásolón takarékoskodni kell, de lehet tizennégy millióért új igazgatóit építeni, amikor két éve épült a régi...

L. N. Peters

Névtelen írta...

Igen tanulságos volt a vitát olvasni, mert sok mindenre rámutat.
Pl. andras arrol ír, hogy L.N.Peters Tanár úr hosszú esszéjében hajmeresztően buta, naív állítások vannak... a Tanár úr ezen rögtön csúsztat, és azt állítja, hogy "hajmeresztően butának neveztél"...
Szeretném felhívni a Tanár úr figyelmét arra, hogy a kettő enyhén szólva nem ugyanaz. Hajmeresztő butaságokat ugyanis a tudománytörténet óriásai is állítottak már, beleértve Nobel-díjasokat is. Ezek az emberek sem voltak talán hajmeresztően buták, csak egyik-másik állításuk.
Az ember azt hinné, hogy egy ilyen nyelvi nüansz azért nem kerüli el egy magyartanár figyelmét, de hát tulajdonképpen miért is tudna szövegérteni egy magyartanár? (Azt természetesen fel sem merem tételezni, hogy szándékos csúsztatásról van szó.)
A Tanár úr válaszának stílusa fellebbenti a titkot arról, hogy miért is agresszív az a magyar kölök.
Azért, mert azon kívül, hogy úgy általában a magyar társadalmat átszövi az agresszió, beleértve a szülőket, a szomszéd nyugdíjas nénit, az autóst, a biciklist, meg a gyalogost, még a tanárai is agresszívek. Pedig ehhez a mesterséghez, szemben a gyerekcsinálással, még diploma is kell!
De hát a Tanár úr virtuális katedrája magasságából agresszíven kinyilatkoztat, és csak több külső segítség után kezd el megbarátkozni azzal a ténnyel, hogy bizony ebben a hazában van ilyen iskola is, meg olyan is.
Ami persze amúgy minden normális ember számára evidens...
Ami az alaptémát illeti, hogy tudniillik miért is nem olvas a magyar kölök, szeretnék két, eddig el nem hangzott, de szerintem elsődleges fontosságú okot megnevezni:
1. Mert jobbára már a szülei se olvasnak, nem adnak mintát. Hanem dolgoznak, kapcsolatokat ápolnak, plázáznak, meg ülnek a TV előtt.
2. Az író urak elfelejtettek nekik szóló könyveket írni. Én negyven éve voltam gyerek, Karl Mayt meg Vernét faltam. Kiváló és tanulságos szórakoztató olvasmányok voltak, de irodalmi értékük nem hiszem, hogy nagyobb lenne, mint egy mai igényesebb akciófilmé. Aztán kamaszkoromban meg szinte egyik napról a másikra szoktam át a felnőtt könyvekre, mert kamaszirodalom az nem volt. Gyanítom, hogy mára a helyzet csak romlott, merthogy egy mai fiatalnak alighanem már Verne is élvezhetetlen, mivel a világ, mint olyan, azért bőven arrébb ment az elmúlt évtizedek alatt.

Alex Bates

Névtelen írta...

Kedves Alex Bates!

Érdemben két dolgot állítottál.

1. A szülők se olvasnak.

Nem bizony, vagy nagyon kevesen. Körülbelül minden negyedik osztályban van egy olyan gyerek, akinek a szülei rendszeresen olvasnak, jelentős otthoni könyvtárral rendelkeznek. Az ilyen családokban azonban a gyerek is olvas.

Hogy százalékban ez mennyit tesz?

Minden negyedik 30-35 fős osztályban egy - ki se számolom.

Mondjuk ezeknek a gyerekeknek a zöme rendszeresen beszámol órán vagy órán kívül az olvasmányélményeiről, így nagyjából sejtem, mit is olvasnak azok a kamaszok, akik könyvet vesznek a kezükbe.

2. Az írók nem írnak kamaszoknak szóló könyvet.

Ezt nem hinném. Egy mai könyvesbolt kínálata sokszorosan haladja meg a 30-40 évvel ezelőttit. Stílusban is témakörökben is gigantikus választék. Ami persze azt is jelenti,hogy nagyon különböző irodalmi minőséget képviselő művek százai sorakoznak a polcokon - gyakran egymás mellett.

Más okokat sejtek a háttérben.

Sajnos az egyik: a könyvre költhető pénz hiánya. Tragikus anyagi helyzetben vannak családok ezrei. Sokan elmondják, az égbe kúszó rezsi és a szintén növekvő élelmiszerárak mellett egy éve, vagy még régebben tudtak áldozni egy könyvre, ami manapság 2-6 ezer Ft-ba (egy család jövedelmének 2-10 %-ába) kerül.

A könyv kezd luxuscikké válni.

A könyvtárba járás a korábbinál sokkal körülményesebb, idő is kevesebb van rá.

Ha meg kölcsönöz a kamasz, az iskolai lekötöttség mellett mikor fog olvasni?

A bejárónak bumlizással telik a napja, a kollégista hetente két kimerítő utazást tesz az egyre balkanizálódó távolsági vagy helyközi közlekedésben.

Azt gondolom, a korábbi magyar társadalomban az olvasás - mint tevékenység - helye és szerepe tisztázott volt. Ma nem az.

A vidéki Magyarországon évtizedekkel korábban is ott lappangott - visszavonulva a feluba - a könyv, az olvasás megvetése. Aki olvasott, az "nem talált dolgot magának"; "minek veszel könyvet, van már elég", stb.

A jelenlegi közgondolkodásban a fentebbi vélemények hangoztatói igazolva érzik magukat - gondolkodásuk terjeszkedik, mára elérte a kisvárosokat és a peremkerületeket. Olyan körökben is hangoztatják, ahol korábban nem volt jellemző.

A fiatalok döntő többsége ma alapvetően olvasásellenes légkörben nevelkedik.

L. N. Peters

Névtelen írta...

Kedves L.N.Peters

Sorolj fel légy olyan kedves egy néhány olyan kötetet abból a gigantikus választékból, ami egy mai magyar kamasznak szól. Te, mint a diákjai olvasmányai iránt érdeklődő Tanár úr, csak tudsz ilyeneket.
A Hamletet ne említsd, mert ugyan halhatatlan alkotás, de részint általában se igen alkalmas arra, hogy könyvfüggővé tegyen valakit, aki eddig nem nagyon olvasott, részint meg lássuk be: az ott tárgyalt örök emberi kérdések azért kissé mások, mint amit egy mai fiatal fel szokott tenni magának...
Ha van olyan könyv, amit hiányolok, gondolkodj el azon, hogy van-e belőle annyi, amennyi egy normál olvasó igényeit kielégíti, valamint azon, hogy a nevezett müveket vajon szokták-e a magyartanárok diákjaiknak ajánlgatni? Mert abban a gigantikus választékban el is kell igazodni, és ebben a tanáron kívül aligha lehet másra számítani...

Az anyagi helyzet emlegetése, főleg ilyen általánosító értelemben, meg kissé fals: részint a kétezer forintos könyvből két mozijegyet lehet venni, esetleg egy fél koncertjegyet, mégis fiatalok töltik meg a mozikat is, meg a koncerteket is.
Részint a nejem könyvesboltban dolgozik, tőle tudom, hogy a vásárlók nagy része nyugdíjas. Akiket támogatni kell ingyen utazással, gázár kompenzációval, fityfenével, oszt mégis telik nekik egy-egy ilyen drága könyvre.
Ezzel persze neem azt akarom mondani, hogy minden család megengedhet magának ilyen kiadást, de az olvasás mellőzésének általános okai között azért enyhén szólva túlzásnak tünik a könyvek árára hivatkozni.

Alex Bates

Névtelen írta...

Alex:

„Pl. andras arrol ír, hogy L.N.Peters Tanár úr hosszú esszéjében hajmeresztően buta, naív állítások vannak... a Tanár úr ezen rögtön csúsztat, és azt állítja, hogy "hajmeresztően butának neveztél"...”

Érdekes, hogy ennél a részletnél azonnal szembefordulsz a Tanár Úrral, miközben András állítását egy pillanatra sem kérdőjelezted meg. Téged zavar a „csúsztatás”, de az nem, hogy esetleg András a hangnemével, az implicit mondanivalójával, egyfajta sugalmazással befolyásolni akarja a kommentelőket?

„(Azt természetesen fel sem merem tételezni, hogy szándékos csúsztatásról van szó.)”

Azt természetesen fel sem merem tételezni, hogy András részéről szándékosságról van szó.

„Azért, mert azon kívül, hogy úgy általában a magyar társadalmat átszövi az agresszió, beleértve a szülőket, a szomszéd nyugdíjas nénit, az autóst, a biciklist, meg a gyalogost, még a tanárai is agresszívek. Pedig ehhez a mesterséghez, szemben a gyerekcsinálással, még diploma is kell!”

Ennél a részletnél jól látható a „fellebbentett titok”. A társadalom kersztmetszeteként felsoroltak közül kifelejtetted önmagad, akiről ezzel a megnyilvánulásoddal mérföldekről lerí az elfogult, begyöpesedett tanárellenesség.
András és a Tanár Úr kommentjeit elolvasva, nekem egyértelműen András tűnt agresszívnek, ellenvéleményt nem tűrőnek, szabadszájúnak, amely jellemzők megléte még nem lenne baj, de mindezeken túl nem éreztem benne a tiszteletet...
...egy embertársa iránt, aki a véleményét, hosszú évek tapasztalatát levélben írta meg, és amelyet könnyedén ki lehet ütni azzal, hogy „hajmeresztően buta, naív állításnak” nevezi.

„Az ember azt hinné, hogy egy ilyen nyelvi nüansz azért nem kerüli el egy magyartanár figyelmét, de hát tulajdonképpen miért is tudna szövegérteni egy magyartanár?”

Azt gondolom, ezt a részt nem kell agyon magyarázni. Régen olvastam ennél rosszindulatúbb megjegyzést, amelyből szinte fröcsög a gyűlölet.

„De hát a Tanár úr virtuális katedrája magasságából agresszíven kinyilatkoztat…”

Egy magánlevélben leírt vélemény kinyilatkoztatás lenne?
Én úgy láttam, Tony a bejegyzésben nem nevezte meg a levél íróját, csak a véleményt, mint érdekességet közölte. Vagyis a Tanár Úr nem a Nagyvilágnak „nyilatkoztatott ki” hanem mint barát a barátnak közölte a véleményét. Hogy mégis kiderült, ki volt a levél írója, szintén András munkálkodásának köszönhető, aki mint „elefánt a porcelánboltban” beletrappolt a dolgok közepébe, és elárulta, amire rájött. Ráadásul később sem tűnt fel neki, hogy Tony nyilván szándékosan, nem írta le a levél szerzőjének a nevét.

„Ami persze amúgy minden normális ember számára evidens...”

Nagyon buta, értetlen, nehéz felfogású ember vagyok, ráadásul szeretek csúsztatni, összemosni… stb.
Viszont nekem itt határozottan úgy jön le, hogy ezek szerint a Tanár Úr nem normális ember.
Cáfolj meg!

Hogy miért nem olvas a magyar kölyök?
Az első állításoddal egyetértek, a másodikkal nem.
„Az író urak elfelejtettek nekik szóló könyveket írni.”
Miről dumálunk itt?
Saját magad cáfolod meg a következő mondataiddal, amelyben leírod, hogy Karl Mayt és Vernét faltál, majd...
„Aztán kamaszkoromban meg szinte egyik napról a másikra szoktam át a felnőtt könyvekre, mert kamaszirodalom az nem volt.”
Most sincs kamaszirodalom, akkor se volt…

Jé, és te mégis olvastál.
Karl May és Verne könyveihez még mindig hozzá lehet jutni, és még sok más egyébhez, azóta jó pár (tíz)ezer könyvvel gyarapodott a világ, lehetne miből válogatni.

Ugye nem baj, hogy a véleményedet a belőle áradó rosszindulat miatt nem fogadom el?
Ráadásul kissé furának tartom, hogy akkor jössz elő vele, amikor András és a Tanár Úr álláspontja közeledni látszik, úgy tűnik, végre kialakulhat közöttük valamiféle konszenzus…
A feltételezést, mely szerint szándékos carkeverésről van szó, nem vetem el teljesen.
Remélem, meg tudod cáfolni!

Laura

Névtelen írta...

Laura:

András saját bevallása szerint 18 éves kamasz, a Tanár úr pedig éppen érettségiztető tanár ember. Talán nem meglepő, ha mást várok el a két illetőtől, és bizonyos stilisztikai, avagy tételigazolási hiányosságokat másként kezelek a két esetben...
A Tanár úr kinyilatkoztatásai alatt nem a Balfrász által közzétett levelet értettem, az egy jó esszé, akkor is, ha távolról sem értek vele mindenben egyet. Hanem azokat, amiket a vitában nyilatkoztatott ki.

Kijelentésedet helyesen értelmezem, és szerinted sem evidens, hogy az egyk iskola ilyen, a másik meg olyan? Ezek szerint idióta az a pár tízezer negyedikes, hatodikos, nyolcadikos, aki azon tipródik, hogy ne ebbe, hanem abba az iskolába kerüljön?
Vagy mégis minden normális ember számára evidensek a különbségek?
Karl May és Verne könyveihez természetesen ma is hozzá lehet jutni, csak éppen élvezhetetlenek a mai magyar gyerekek számára. Mert a megírásuk óta eltelt idő kissé sok.
És főleg nem kamaszirodalom, abban az értelemben nem az, hogy nem a kamaszok sajátságos problémáival foglalkozik. (Más értelemben persza az égadta világon minden kamaszirodalom lenne, ami nem 18 éven felüli, ezért ennek az értelmezésnek nincs sok teteje.)
Jönni meg akkor jövök, amikor van rá időm, legfeljebb Balfrász kiszerkeszti a kommentet. Azt meg végleg nem értem, hogy miért kéne az András és a Tanár Úr között alakuló konszenzusra nekem tekintettel lennem? Szabad nekem saját véleményemnek lennie, vagy folyton azt kell néznem, hogy ennek milyen hatása lesz mások virtuális kapcsolatára?
Egyáltalán nem baj, ha nem fogadod el a véleményemet, ez a világ legtermészetesebb dolga. A rosszindulat feltételezése persze oktalan, engedelmeddel soha sem szoktam volt hanyattesni tekintélyek előtt, és nem valószínü, hogy 53-ik életévemben erre rákapnék.
Talán ha többet foglalkoznál azzal amit írtam, és kevesebbet azzal, hogy mikor, miért, mi okból írtam, akkor több közös pontot is találnánk.
De nem baj, ha nem találunk.

Alex Bates

Névtelen írta...

Alex:

„Kijelentésedet helyesen értelmezem, és szerinted sem evidens, hogy az egyk iskola ilyen, a másik meg olyan?”

Mutass rá, hol állítottam ilyet!

” Ezek szerint idióta az a pár tízezer negyedikes, hatodikos, nyolcadikos, aki azon tipródik, hogy ne ebbe, hanem abba az iskolába kerüljön?”

Kedves Alex!
Mi ez, ha nem kőkemény csúsztatás?
Ismétlen önmagam: mutass rá, hol állítottam ilyet!

” Vagy mégis minden normális ember számára evidensek a különbségek?”

A te észjárásodat követve megkérdezem: vagyis, akinek ezek nem evidensek, mert mondjuk a tapasztalatai mást mutatnak, nem normális ember?

” Karl May és Verne könyveihez természetesen ma is hozzá lehet jutni, csak éppen élvezhetetlenek a mai magyar gyerekek számára. Mert a megírásuk óta eltelt idő kissé sok.”

Számoljunk!
Azt írod lentebb, hogy 53 éves vagy…
A kamaszkor 12-18 évre tehető (ezen alul gyermekkor, felette fiatal felnőttkorról beszélünk), vagyis nagyjából 38-40 év telt el azóta, hogy olvastad Vernét, akinek
1850-től az 1905-ben bekövetkezett haláláig írt rengeteg műve bő száz évvel később még népszerű és jól érthető/élvezhető volt, de ettől számítva 40 évvel később már nem…
Nem hiszem, hogy az eltelt idő lenne az oka, hogy a mai fiatalok nem értik/nem kedvelik Verne Észak Dél ellen, Hatteras kapitány, Utazás a Hold körül című regényeit, Beljajev Repülő emberét, vagy Kétéltű emberét… Dumast, May indiános történeteit…
Azt gondolom, elsősorban a család, a szülők felelősek azért, ha egy gyerek nem vesz a kezébe könyvet. Átlag esetben írni-olvasni az iskolában tanulunk meg, de könyvhöz sokkal hamarabb hozzájuthatunk, ha a szülőknek van annyi eszük, hogy a kezünkbe nyomják, vagy felolvassanak belőle (vö. Andersen legszebb meséi vagy bármilyen más képeskönyv).
Nem lehet egyértelműen a Tv és a net terhére róni az olvasás hiányát.

„Jönni meg akkor jövök, amikor van rá időm, legfeljebb Balfrász kiszerkeszti a kommentet.
Tudomásom szerint egy-két durva esetet leszámítva Tony nem banol.
” Azt meg végleg nem értem, hogy miért kéne az András és a Tanár Úr között alakuló konszenzusra nekem tekintettel lennem? Szabad nekem saját véleményemnek lennie, vagy folyton azt kell néznem, hogy ennek milyen hatása lesz mások virtuális kapcsolatára?”

Nem kell tekintettel lenned rájuk, de a carkeverés is abszolút szükségtelen.
Ahogy ezt már más fórumon is elmondtam, ahol kommentlési lehetőség van, bárki élhet vele, ha azt a megfelelő formában és indíttatásból teszi. Nekem is van saját véleményem, még egyetértenünk sem kell, de legalább tartsuk tiszteletben a másik embert annyira, hogy ha nem is fogadom el a véleményét, nem próbálok hülyét csinálni belőle a véleménye miatt.

” A rosszindulat feltételezése persze oktalan, engedelmeddel soha sem szoktam volt hanyattesni tekintélyek előtt, és nem valószínű, hogy 53-ik életévemben erre rákapnék.”

A tekintély kérdése értelmetlenül merült fel, itt ilyesmiről nincs szó semmilyen vonatkozásban sem. A tiszteletről, a másik létezésének és véleményadási jogának elfogadásáról van szó. A megélt 53 évedre való utalás viszont épp arra enged következtetni, hogy te elvárnál valamiféle tekintélytiszteletet a korodat illetően.

Laura

Névtelen írta...

Peters: Nem tudom, jó vagyok-e vagy sem. Az biztos, amilyennek lennem kéne, nem tudok lenni. Tán a gyomrommal van baj, tán velem... :-D

Fénymásoló és iroda:
A finanszírozási rendszer 22-es csapdája. A fénymásolás működési költség, az igazgatói építés beruházás, vagyis fejlesztés. Az előbbi folyamatos teher, az utóbbi egyszeri. Jaj, a gyomrom! :-D

Névtelen írta...

Laura:

Jó, ne csavarjuk a szót, kimondom kerek perec: ha valaki azt hiszi, hogy a mai magyar iskolákban azonos követelmények vannak, idióta. Ha ezt egy középiskolai tanár mondja, akkor különösen az, hiszen több rálátása van a különbségekre, mint az átlagpolgárnak. Ha ezek után a más tapasztalatait soroló andrással még vitatkozik is, akkor pláne az.
Én nem akartam ennyire kerek-perec fogalmazni, de kiszedted belőlem, gondolom boldoggá tesz a siker.
A magyar nyelv szabályai szerint az 53. évben járás 52 éves kort jelent. Semmi jelentősége, pusztán az általános szövegértési problémákhoz újabb adalék.
Sem életkorom, sem egyéb dolgaim miatt semmiféle tiszteletet nem várok el, és semmi ilyesmit nem sugallok. Pusztán arra utaltam, hogy elég begyepesedett korú vagyok ahhoz, hogy stílusom, kommunikációs szokásaim ne változzanak. Véletlenül se köteleznélek rá, hogy ezt a stílusd elfogadd, ha bárhol találkozol a nevemmel, ugord nyugodtan át. Sajnos a humánértelmiségiekkel való kommunikáció számomra gyakorlatilag lehetetlen, mivel ők folyamatosan sugallatot éreznek szavaimban, pedig nálam azok azt szokták jelenteni, amik. Gondolom rátok az a jellemző, hogy nem beszéltek, hanem sugallatokat próbáltok meg kommunikálni, ezért feltételezitek automatice, hogy mindenki ilyen.
A világ változása nem lineárisan arányos az eltelt idővel. Az általad helyesen emlegetett 40 év például szempillantás volt a felső paleolit idején.
Viszont a világ gyorsul, és sokkal többet változott az elmult negyven évben, mint az azt megelőző százban, ha gondolod több oldalon keresztül kibonthatom a véleményt. (Mellesleg Karl May meg a hitleri Németország egyik nagy kedvence volt, azaz az ő regényeinek megírása és az én gyerekkorom között ténylegesen 30 év telt el, ami számszerüleg is keveseb az ominózus negyvennél).
Már előző kommentedben is meglepett az a magabiztosság, amellyel az én inditékaimat minősíted, ezt most megismételted. Istenem! Nyílván el kell fogadnom azt a tényt, hogy jobban tudod, mit miért csinálok, mint én.
Mellesleg ominózus kommentem óta a Tanár úrral is véleményt váltottunk, nem hiszem, hogy az, amit ott írtam, bármiben is igazolná a szarkavarásra vonatkozó feltevésedet.
Nem tudom, vannak-e gyerekeid, ha vannak, kívánok sok sikert neked abban, hogy a meglevő készlettel szerettesd meg velük az olvasást. Cserébe csak azt igérhetem, hogy ha nem sikerül, nem fogok visszautalni a családi környezet kiemelkedő szerepéről vallott nézeteidre.
(Ha javasolhatok valamit: az általad emlegetet szerzők közül Dumas-tól a Monte Christo grófját hagyd ki, ott ugyanis elég egyértelmüen magasztalják a hasis élvezetét...)
A TV és a net olvasásellenes szerepéről én egy szót sem szóltam. Már csak azért sem, mert egyáltalán nem osztom ezt a tézist, bárki véleménye is legyen.

Alex Bates

Névtelen írta...

Alex:

”Jó, ne csavarjuk a szót, kimondom kerek perec: ha valaki azt hiszi, hogy a mai magyar iskolákban azonos követelmények vannak, idióta. Ha ezt egy középiskolai tanár mondja, akkor különösen az, hiszen több rálátása van a különbségekre, mint az átlagpolgárnak. Ha ezek után a más tapasztalatait soroló andrással még vitatkozik is, akkor pláne az.”

Hogy is volt? Lássuk csak!

Peters:
”Hát igen. ÉN azokról az iskolákról beszélek, ahol a bukások aránya 8-60% között van.
Az enyémben minden évben 35-57% között (Tíz évre visszatekintő adat.)”


” Ha a Te iskoládban azt tapasztalod, nincs észrevételem, de egyébként nem ez a helyzet.”

András:
” Nálunk ilyen magas bukási arányok csak a szakmunkásképző iskolákban fordulnak elő. Ahol leginkább a nemtörődömség miatt ilyen magas az arány, no meg persze azért mert a hiányzások meghaladják azt a bizonyos százalákot...”

” Elhiszem, hogy máshol még magasabbak a számok. De ez nem túlterhelés, egyszerűen csak tanulni kell.”

Ezeket a részleteket elemezve, arra a megállapításra jutottam, hogy a két fél vitájának nem tárgya az általad említett probléma. Nem arról értekeznek, hogy Magyarországon minden iskolában egyforma körülmények vannak. A vita kirobbanásának oka a meg nem értés. András más fajta iskolába jár, mások a tapasztalatai, mint Petersnek. Ráadásul teljesen más a nézőpont, és ez gyakorlatilag feloldhatatlan ellentét. Megszüntetni nem lehet, de törekedni a konszenzusra, igen.
Azonban ezt nem azzal fogod/fogjuk/fogják elérni, ha az egyik felet idiótának nevezed a véleménye miatt, és a szemére veted, hogy „vitatkozik” a másik féllel.
Mi most ugyanezt tesszük: vitatkozunk a saját véleményünk mellett érvelve, de ettől nem érzem magam idiótának, és téged sem nevezlek annak.

” Én nem akartam ennyire kerek-perec fogalmazni, de kiszedted belőlem, gondolom boldoggá tesz a siker.”

Hárítás. Nem én vagyok az oka annak, hogy te úgy döntöttél, markánsabban fogalmazol. Ez a tény engem nem tesz boldoggá, legfőképpen azért nem, mert nem ezt tekintem sikernek.

” A magyar nyelv szabályai szerint az 53. évben járás 52 éves kort jelent. Semmi jelentősége, pusztán az általános szövegértési problémákhoz újabb adalék.”

Itt két észrevételt tennék:
1. Ha semmi jelentősége annak, hogy 53 vagy 52 éves vagy, miért jegyezted meg mégis? (szőrözés?)
2. ”…hogy 53-ik életévemben erre rákapnék.”
A magyar nyelv helyesírási szabályai szerint ebben az esetben helyesen így írjuk:
„… hogy az 53. életévemben erre rákapnék.”
(ha már szőrözés…)

” Sajnos a humánértelmiségiekkel való kommunikáció számomra gyakorlatilag lehetetlen, mivel ők folyamatosan sugallatot éreznek szavaimban, pedig nálam azok azt szokták jelenteni, amik.”

Honnan tudod, mit éreznek a humán értelmiségiek?
Te magad írod ezt lentebb:
” Nyílván el kell fogadnom azt a tényt, hogy jobban tudod, mit miért csinálok, mint én.”

Te jobban tudod, mit éreznek ők, mint saját maguk?

”Gondolom rátok az a jellemző, hogy nem beszéltek, hanem sugallatokat próbáltok meg kommunikálni, ezért feltételezitek automatice, hogy mindenki ilyen.”

„…rátok az a jellemző…”
Kikre? Feltételezések… feltételezések… feltételezések…
Fogalmad sincs arról, én ki vagyok, milyen a gondolkodásom, egyáltalán humán értelmiségi vagyok-e, de azonnal összemosol, kategóriába helyezel, ítélkezel.

” A világ változása nem lineárisan arányos az eltelt idővel.”

…hanem exponenciálisan.
És?

” Az általad helyesen emlegetett 40 év például szempillantás volt a felső paleolit idején.”

A kozmológiában még ennyi se.
És?

” Viszont a világ gyorsul, és sokkal többet változott az elmult negyven évben, mint az azt megelőző százban, ha gondolod több oldalon keresztül kibonthatom a véleményt.”

Ne! Azt hiszem ennek a vitának nem tárgya, hogy mennyi a sebesség idő szerinti deriváltja a differenciálható függvények tekintetében.

”(Mellesleg Karl May meg a hitleri Németország egyik nagy kedvence volt, azaz az ő regényeinek megírása és az én gyerekkorom között ténylegesen 30 év telt el, ami számszerüleg is keveseb az ominózus negyvennél).”

Ráadásul Hitler nagy kedvence volt. A példát te említetted először, s bár a gyermekkoromban May minden indiános regényét elolvastam, többször megsirattam Winnetou halálát, azért én személy szerint nem említeném egy napon Vernével.

” Mellesleg ominózus kommentem óta a Tanár úrral is véleményt váltottunk, nem hiszem, hogy az, amit ott írtam, bármiben is igazolná a szarkavarásra vonatkozó feltevésedet.”

A véleményem az enyém, mint ahogy a te véleményed a tiéd. Kértelek, hogy cáfold meg a feltevésemet, de ez eddig nem sikerült.

” Nem tudom, vannak-e gyerekeid, ha vannak, kívánok sok sikert neked abban, hogy a meglevő készlettel szerettesd meg velük az olvasást. Cserébe csak azt igérhetem, hogy ha nem sikerül, nem fogok visszautalni a családi környezet kiemelkedő szerepéről vallott nézeteidre.”

Az én gyerekeim nevelése sem tárgya ennek a vitának, de ha már személyesebb területre terelted a szót, elárulom, hogy a gyerekeim olvasnak.
Azokat a könyveket, amelyeket én is: Vernétől, Beljajevtől, Szabó Magdától kezdve Jókain, Dosztojevszkíjen és Csehovon keresztül Kunderáig, Vonnegutig és Camus-ig mindent. Mégpedig azért olvasnak, mert még beszélni sem tudtak, de már felolvastam nekik Weöres Sándor tündérverseit (a Bóbitát kívülről fújták), azután pedig képeskönyveket nézegettek, amelyekben az illusztrációk hatására szárnyalni kezdett a képzeletük, és arra ösztönözte őket, hogy maguk tapasztalják meg az olvasás gyönyörűségét.

”(Ha javasolhatok valamit: az általad emlegetet szerzők közül Dumas-tól a Monte Christo grófját hagyd ki, ott ugyanis elég egyértelmüen magasztalják a hasis élvezetét...)”

Egyes liberális nézet szerint a marihuana nem káros annyira, mint az alkohol.
Speciel én maradok a sörnél, és csak ajánlani tudom Monte Christo grófját.
Annyira tökéletes, ahogy a pasi végül bosszút áll! :)

Nos…
Ha mindezen komment kissé szőrözőnek tűnt volna az olvasók szemében, hadd tájékoztassak mindenkit, hogy az volt.
Szerettem volna rávilágítani egy fontos momentumra a netes vitákat illetően.
Az emberek nagyjából és alles elbeszélnek egymás mellett, mindenki csak a saját igazát bizonyítandó, függetlenül attól, hogy a másik hasonlóképpen gondolkodik, csak éppen nem úgy fogalmazta meg a mondanivalóját, hogy könnyen érthető legyen. És amibe bele lehet kötni, abba bele is kötnek, ugyebár! :)
Bárki elmondhatja a véleményét, amellyel bárki vitába szállhat, de alapértelmezetten hibás, ha idiótának, butának neveznek valakit azért, mert bizonyos dolgokat másképpen lát, másképpen tapasztalt meg, vagy csak más a véleménye róla. Az ő nézőpontjából lehet, hogy a másik fél az idióta, vagy az egész világ az. A vitáknak konstruktívaknak kellene lenniük, ehelyett az eredeti problémát feledve az egyik- vagy mindkét fél részéről a másik becsmérlése lesz a cél.
Ideje lenne elgondolkodnunk azon, hogy a másik embernek is lehet igaza, és mi tévedünk!
Én elkezdtem… :)

Laura

Névtelen írta...

Nem szívesen szólnék bele ebbe a tanulságos bszélgetésbe, de ha még egyszer valaki szóba hozza az olvasást, hát esküszöm, elmondom a véleményemet én is. De akkor az isten irgalmazzon minden lelkes, naiv, régivágású könyvbarátnak.

Névtelen írta...

Olvasás!

Ön jön doktor úr...

CsZ

Névtelen írta...

Olvasás... :-D

Balfrász írta...

My Dear Watson,

it's elementary: reading, reading, reading.
And, as it fits to my extraordinary abilities to state false forecasts, I propose you will say: hearing, hearing, hearing.

SH

Olyan mintha tavasz lenne, oly érzelmek dagadoznak. Visszább, hölgyeim és uraim! Ugyanazt szarkupacot nézi mindenki, mégis, a másik szemüvegén át képtelenek vagytok ugyanannak a szarnak látni.
Ilyenkor az ember lehunyja a szemét és az orra után megy...

Unknown írta...

Én robbantottam ki a vitát, amibe most már mások is belebonyolódtak. Már bánom, hogy megtettem...

Két dolgot sajnálok:
1, Felfedtem Peterst. Meggondolatlan voltam, elbasztam. Erre nincs mentség. Talán csak annyi, hogy ha valami kicsapja a biztosítékot, akkor agresszívvá válok, hirtelen cselekszem(Laura is felrótta).

2. Butának tituláltam a Tanár Úr állítását. Bocsánatot kértem, többet tenni nem tudok. Amiben viszont igaza van Alex Batesnak, hogy Petersnél ez már úgy jelent meg, hogy őt hülyéztem le, ami nem igaz. A válaszában pont ő az, aki engem nevez Hejehülyének, amit korra, nemre való tekintet nélkül nem tűrok senkitől, a leereszkedő stílussal együtt. A "komája" lehetek. :-)

Megintcsak Tonynál vót a bőcsek köve.
Peters esszéje általánosságban állította azt amit. És ez így nem igaz. Erre reagáltam, de én is beleestem ugyanabba a hibába, szintén általánosságban beszéltem.

Van ilyen iskola, van olyan!
(Ebben az álláspontban kiegyezek. (A túlterheltséges dologban nem :-)))

Laura, ami a tiszteletet illeti, ha nem is tűnt úgy, igenis tisztelem Peterst.

Névtelen írta...

OK!

Mindannyian hibáztunk!

Javaslom, a kölcsönös tisztelet jegyében fejezzük be - vagy folytassuk.

Ha már idekerült, szívesen kiegészítem a fentebbieket még néhány gondolattal.

Például ezekkel:

A gyenge tanulási eredmények sarkalatos okai közé tartoznak a fentebb már említetteken kívül a megfelelő tanulási technika hiánya. Nagyon sok tanuló egyszerűen nem tud tanulni. Általános iskolai tanulmányaik során ez a fázis kimaradt, mert a megfelelő tanulás-szocializációt — már ott is — ismeretátadás és számonkérés váltotta fel.

A pedagógusok jelentős része képtelen ebben a tanulók segítségére lenni. Részben azért, mert voltaképpen ők sem alakították ki soha a számukra adekvát tanulási technikákat; a tanulás számukra is mindig magolás, vagy egyéb örömtelen tevékenység volt; részben meg azért, mert nem értik a probléma jelentőségét.

Ha egyáltalán van valaminő párbeszéd szülők és pedagógusok között — sokszor nincs, de nem a pedagógus hibájából — ha abban egyáltalán felmerülnek a tanulás módszertani kérdései, a legtöbb esetben a pedagógus a szülő kérdésére egyszerűen azt feleli, hogy minden órára egy órát kell készülni otthon. Ez persze azt jelentené, hogy a diáknak napi 5-8 tanulási óra után ugyanannyit kellene tanulnia otthon is — tehát a jó előmenetel biztosítása a tanuló számára napi tíz-tizenöt óra munkát jelent. Ez abszurdum, amit a szülő azonnal átlát. A pedagógus gyakran nem is veszi észre, hogy a szülő előtt máris oda a hitele.

Az iskola számára a tanuló gyakran mindössze az oktatás alanya. A szülő számára nem. Számára a gyermeke testi és lelki egészsége az egyik legfontosabb dolog a világon. Ha az iskola teljesíthetetlen követelményeket támaszt, neki kell engednie: fokozatosan lemond arról, hogy a tanulótól jó előmenetelt várjon el, megértéssel kezd viseltetni a gyenge eredmények iránt akkor is, ha azoknak nem az iskola teljesíthetetlen követelmény-támasztása az oka.

Ha szülő és nevelő között a kommunikáció névlegessé válik, az így keletkezett vákuumba gyakran nemkívánatos jelenségek özönlenek be.

Ahol azonban — ahelyett, hogy folyvást „haladni” akarna — a tanár időt és figyelmet szentel a megfelelő tanulási technikák elsajátításának, ahol ebben csoportos és egyéni segítséget nyújt, netán ebbe a bevonható szülőket is integrálja — igen jelentős mértékben képes megalapozni a későbbi eredményes tanulást.

Ehhez azonban az kell, hogy a tanár pontosan tisztában legyen a különböző egyéniségek számára megfelelő tanulási módszerekkel, azok sokféleségével; hogy tudjon és akarjon is gyakorlati segítséget adni.

Ha ez a középiskolában történik, mindenképpen „tűzoltás”, a korábban kialakult hiányosságok pótlása.

Tanítványaimat nem azért biztatom állandóan puskakészítésre, hogy dolgozatok írásakor megengedhetetlen segédeszközöket alkalmazzanak, hanem azért, mert a puskakészítés a tanulás egyik leghatékonyabb módja. Nem más, mint a tananyag a tanuló számára könnyen és gyorsan elsajátítható változatra történő konvertálása.

Ebben a témában nagyon szívesen folytatom a vitát a végtelenségig.

Kedves Alex Bates!

Hozzászólásaid érdemi részeiben vannak nagyon is érdekes felvetések. Például az, hogy milyen szellemi termékeket kínál a jelenlegi kamaszok számára a könyvterjesztés.

Ezzel kapcsolatban nem akarok semmit "a tempo" válaszolni, de valamelyik nap úgyis tervezek egy kiadós látogatást kedvenc könyvesboltomban.

Össze fogom írni, mi található ott, mi az, ami a fiatalok számára kiadott, illetve számukra megfelelő olvasmányok közül ott beszerezhető.

Meg azt is, mennyiért, hiszen az ár kérdése az egyik olyan sarkalatos pont, amelyben továbbra sem értek egyet Veled.

Most még egy kötelezettségem maradt:

Corpus!

Ebben a kérdésben munkahelyi beosztásodnál fogva nyilván nálam sokkal többet tudsz, ezért vita nélkül elfogadom a válaszodat.

L. N. Peters

Balfrász írta...

Csak le kell vonni a tanulságot.
E helyütt már jó párszor felemlítettem, hogy a vitában az ellenfél és az ellenfél érveinek minősítése nem vezet sehová - csak ide. Magyar vitastílus (bár leginkább a marxizmus klasszikusaira és náluk jóval silányabb követőikre jellemző), hogy ezt rögtön az elején megtesszük, azt gondolván, hogy ezzel el is döntöttük a vitát a magunk javára a vita tanúinak szemében. Hiszen nyilvánvaló, az ellenfél hülye.
Ha vitatkoznánk, azt illene mondani civilizált keretek között: "Ezzel nem értek egyet, mert..." Ezt kb. addig tart leírni, mint azt, hogy "Hülye vagy, ha így gondolod", vagy "Hülyeségeket beszélsz".

Mert a "hülyeséget beszélsz" bennem is, egyenlő azzal, hogy én vagyok a hülye, mert a hülye beszél hülyeségeket vagy aki hülyeségeket beszél, az hülye. És aki ennek az ellenkezőjét állítja az, hm, legalábbis egyetlen emberhez, önmagához, nem őszinte.

Jó lenne megtanulni vitakozni.

András, a hibát nem ott követted el, hogy felfedted LNPeters kilétét. Aki nem hülye, az egyből tudhatja, kitől származik a szöveg. Jobb is így, mert ha LNPeters megjelent volna itt inkognitóban védeni a szövegét, az elég visszatesző lett volna.

A hiba ott volt - helyesen látod, hogy a saját helyzeted alapján általánosítottál. LNPteres is ezt tette, de ő egy kicsivel nagyobb merítésbe és "történelmi" távlatban lát bele, mint te.

Mindazonáltal az igazság a kettő szintézise - sajnos. Oda jutottunk, hogy már középiskolában sincs egységes követelményszint, holott mindenfelé erről papolnak...

Hogy ne lenne lenne igényes ifjúsági irodalom? Ma minden rendelkezésre áll, ami a mi időnkben, plusz a felszabadult piacból még a tízszerese. Az más kérdés, hogy a könyveket a gyerekek kezébe kell adni... Na erre kevés a tanár. Erre kellene a szülő. És áttételesen a társadalom.

De pl. nincs a tévében ifjúsági könyvszemle, mert nem hoz bevételt. Semmilyen könyvszemle sincsen.

Névtelen írta...

L.N. Peters:

A listát tényleg nagy érdeklődéssel (és köszönettel) várom. Ha módomban áll, akkor el fogom olvasni egy pár elemét, mert nem packázásból írtam, amit írtam.
Minden esetre a klasszikus ifjúsági irodalom (indián könyvek, Verne, stb.) ne nagyon szerepeljenek benne. Egyrészt mert tudom, hogy kapható, másrészt mert kamaszgyermekes szülő kollegáimtól, barátaimtól tudom, hogy ezeket a könyveket általában még azok a mai kamaszok se érzik magukénak, akiknek egyébként fő szórakozása az olvasás. Engem ez egyáltalán nem lep meg, egy pillanatig se gondolnám, hogy ükunokáimnak is Old Shatterhandon kéne felnőniük. Továbbá ismétlem: tartalmuk, irodalmi értékük szempontjából ezeket én semmivel sem tartom jobbnak, mint a mai, igényesebb akciófilmeket. Ezt annak ellenére vagyok kénytelen kimondani, hogy természetesen kellemes, nosztalgikus élményeket idéznek fel bennem. De az én emlékeim a valóságon nem változtatnak.
Továbbá tudom, hogy a TV-ben menő nagyszámú tinisorozat nézettsége a tinik körében igen jó. Ami arra mutat, hogy a tinik szeretik azt, ami róluk, nekik szól. Más kérdés, hogy e sorozatok gyakra gagyik, sziruposak, stb. Ezért gondolom, hogy minden szempontból hasznos lenne, ha az irodalom nemes képviselői gondolnának a mai kamaszokra, és írnának róluk, nekik szóló igényes, irodalmi értékeket felvonultató regényeket.
Mint ezt a viszonylag közelmúltban pl. Szabó Magda meg is tette, más kérdés, hogy nagyszerü tini regényei tematikájuk, idegen szituációjuk miatt a mai tinik számára már nem tiniregények.
Laura, Balfrász: amit a véleménnyilvánításról, mások véleményének tiszteletéről írtatok, az tökéletesen igaz, akkor is az, ha magam is beleesek az ilyen értelemben vett tiszteletlenség hibájába.
Csak vannak esetek, amikor nem véleményekről van szó, hanem tényekről.
Amik, mint tudjuk makacs dolgok...

Alex Bates

Névtelen írta...

Alex:

Ha már ismételten megszólíttattam, reagálok.
Azt gondolom, időnként a legtöbb ember beleesik, nemcsak a tiszteletlenség hibájába, hanem a kevélységébe is, ami a saját véleményét illeti.

Erről eszembe jutott egy régi kínai tanmese:

”Chu tartományban egy férfi lándzsákat és pajzsokat árult.
– A pajzsaim olyan erősek, hogy nincs lándzsa, amely beléjük hatolna – mondta. – A lándzsáim olyan hegyesek, hogy nincs pajzs, amely ellenállna nekik.
Valaki megkérdezte: – És mi van akkor, ha egyik lándzsádat belehajítják az egyik pajzsodba?”


Te ezt írod a kommented végén:

”Csak vannak esetek, amikor nem véleményekről van szó, hanem tényekről.
Amik, mint tudjuk makacs dolgok...”


Két mondat – kétféle állítás.
Önmagukban igazak, de ok-okozati összefüggésként használva ebben az esetben hamisak.
Ha jól értem a szavaidat, szerinted, te, tényeket közöltél, nem a saját véleményedet.
Lássunk néhány példát!

”Az ember azt hinné, hogy egy ilyen nyelvi nüansz azért nem kerüli el egy magyartanár figyelmét, de hát tulajdonképpen miért is tudna szövegérteni egy magyartanár?”

Meglepő tény…

”De hát a Tanár úr virtuális katedrája magasságából agresszíven kinyilatkoztat, és csak több külső segítség után kezd el megbarátkozni azzal a ténnyel, hogy bizony ebben a hazában van ilyen iskola is, meg olyan is.
Ami persze amúgy minden normális ember számára evidens...”


Vagyis szerinted a Tanár Úr „kinyilatkoztat”, te pedig tényeket közölsz…
A második mondatod az ellenkezőjéről tanúskodik.

”Az anyagi helyzet emlegetése, főleg ilyen általánosító értelemben, meg kissé fals…
…Részint a nejem könyvesboltban dolgozik, tőle tudom, hogy a vásárlók nagy része nyugdíjas. Akiket támogatni kell ingyen utazással, gázár kompenzációval, fityfenével, oszt mégis telik nekik egy-egy ilyen drága könyvre.”


Durva általánosítás. Ezek ismételten nem tények, hanem a megfigyeléseidre, illetve a mások által elmondottakra alapul. Ne menjünk bele a nyugdíjasok anyagi helyzetének taglalásába, de a „tények” tisztaságának érdekében azért jegyezzük meg, van ilyen nyugdíjas, meg olyan is…
A munkám során szembesültem néhány lehangoló adattal, melyből kiderül, egy kisebb részük vígan éldegél a havi félmillás nyugdíjából, melyet nemcsak könyvekre költ (főleg nem arra), de van egy sokkal nagyobb rész, amelyben az embereknek a számláik kifizetése után havi húszezer (sem) jut élelemre. A könyvek ára szinte hónapról-hónapra emelkedik, és ha választani kell, hogy a kétezer forinton könyvet vegyenek, vagy élelmiszert, valószínűleg az utóbbit választják.
Hogy időnként mégis kiszorítanak a költségvetésükből egy-egy könyvrevalót, szerintem példaértékű.

”Karl May és Verne könyveihez természetesen ma is hozzá lehet jutni, csak éppen élvezhetetlenek a mai magyar gyerekek számára.”

Ezt honnan tudod? Kikérted az összes mai magyar gyerek véleményét?

”Jó, ne csavarjuk a szót, kimondom kerek perec: ha valaki azt hiszi, hogy a mai magyar iskolákban azonos követelmények vannak, idióta.”

Ennek erősen kinyilatkoztatás szaga van, tényként tüntetsz fel egy magánvéleményt.

”…mivel ők folyamatosan sugallatot éreznek szavaimban, pedig nálam azok azt szokták jelenteni, amik.”

Erre reagáltam egy előző kommentemben, de a lényeg azóta sem változott:
ismét tényként közölsz valamit, ami csak a te fejedben létezik.

”Továbbá tudom, hogy a TV-ben menő nagyszámú tinisorozat nézettsége a tinik körében igen jó. Ami arra mutat, hogy a tinik szeretik azt, ami róluk, nekik szól.”

Ismétlem önmagam:
Ezt honnan tudod? Kikérted az összes mai magyar gyerek véleményét?
Szerény véleményem szerint, a tinisorozatok nézettsége azért (is) lehet nagy, mert semmiféle erőkifejtést nem igényel a fiataloktól, már ami a gondolkodást illeti. Egyszerűbb ülni a képernyő előtt, és bambán kifelé bámulni a fejéből, mint könyvet olvasni, mely cselekvés során használnia kellene a képzelőerejét, gondolkodni, esetleg tanúságokat levonni… stb.
Ráadásul a tinisorozatok nem sokban különböznek a szappanoperáktól, melyeknek addiktív hatását a pszichiáterek régen megállapították.

Nos…
Mindezzel szerettem volna rámutatni arra, milyen keskenynek látszik a tények és a saját véleményünk közötti választóvonal.
Időnként talán úgy tűnik nekünk, hogy nincs is…
De ezt az illúziót csak az önhittség kelti bennünk.

Laura

Névtelen írta...

Nézd Laura. Egy pillanatig se gondoltam, nem is mondtam, hogy minden egyes mondatomban tényeket közöltem. Abban a sok mindenben, amit leírtam volt tény, és volt vélemény. Igyekszem úgy fogalmazni, hogy egyértelmü legyen, hogy mikor melyikről van szó.
Ennek a szőrszálhasogatásnak viszont semmi értelme, a magam részéről a vitát befejeztem, azt írsz, a továbbiakban, amit akarsz.

Névtelen írta...

Most csak az azonos követelmények kérdéséről.

Azt hiszem, ez alapjában véve megvalósíthatatlan.

Különböző emberek által támasztott követelmények akkor is lényegesen különböz(het)nek egymástól, ha elvben azonosak.

Csak egy nagyon is neuralgikus példa:

1849. augusztus 13. eseményét merőben másképpen határozom meg a "kapituláció", "fegyverletétel", vagy "megadás" kifejezéssel. Ha jelzőt is fűzök hozzá, még tovább növelem a variációs lehetőségeket. Az esetleges magyarázat ezt valamilyen irányba nyilvánvalóan elviszi.
Ha a vele kapcsolatos forrásokat (Viddini levél, Gazdátlan levelek, Kmety tábornok emlékiratai stb.), vagy a kortárs írók és költők megnyilvánulásait (Vörösmarty, Arany, Bajza stb.) bekapcsolom, ismét bővülnek az értelmezés lehetőségei. Ha ehhez hozzáveszem a történetírás és a szakirodalom kommentárjait (Horváth Mihály, Kosáry, Pusztaszeri,Hermann stb.)a nagyon eltérő szemléletek egész kaleidoszkópja alakul ki.

Mindehhez járul a gyerek családi indíttatása - ha van, és fontos ügyekben, mint ez is, általában van.

Az eredmény: az osztályban szinte nincs is két azonos felfogás. Ráadásul valószínűleg éppen akkor dolgoztam jól, ha ez az eredmény alakul ki, mert ha minden gyerek ugyanazt a bemagolt nyolc mondatot büfögi vissza, akkor senki sem ért semmit, és senkit nem is érdekel semmi.

Egy-egy irodalmi mű megítélésében még ennél is sokkal bonyolultabb helyzet alakul ki - ha az osztály "vevő" a műre.

Az irodalom igazából mindenről szól, mindig aktuális. A kamaszok számára csaknem annyira fontos a maiság, mint a színházi közönség számára. Ezért van az, hogy Jókai - száz évig a legolvasottabb magyar író - náluk már nem talál olvasóra, mert nyelvezetében is, problémalátásában is, az általa ábrázolt atmoszférában is nagyon messze áll a kamaszok világától, annak kérdésfeltevéseitől.

A fantasy - a jelek szerint - közelebb áll hozzájuk. A Harry Potter sikerének talán az lehet a titka, hogy Rowland valahol ráérzett a mai kamaszok irodalmi szükségleteire.

Nagyon érdekes kérdés ám, miért "járt le a szavatossága" Karl May regényeinek - de én is ezt érzem. Érdekes módon Cooper esetében talán még nem ez a helyzet. Volt olyan osztályom, ahol most "jött divatba". A másik viszonylag friss olvasmányélmény, amiről beszámolhatok: Kenneth Roberts Északnyugati átjáró című regénye - ebben azonban nem vagyok vétlen, mert én adtam ki kötelezőnek az egyik fiú számára, utána sikert aratott, és körbejárt egy nagyobb társaságban.

Egy most érettségizett lányom utólag megköszönte Grass A hal című regényét - pedig annak idején hetekig dühöngött, amiért el kell olvasnia. Temesi Por című kétkötetes művével kapcsolatban egyszer már megértem ugyanezt - jó tíz évvel ezelőtt.

Persze, gyakran kudarcok is értek. A Távolban egy fehér vitorla "dögunalom", A három testőr "hosszú és vacak", az Ivanhoe "fárasztó", A Pendragon legenda "érthetetlen".

Viszont nagyon tetszett Az Androméda-köd és a Távoli tűz.

Húsz év múltán sem mindig tudom eltalálni, mi fog tetszeni, és miért.

L. N. Peters

Névtelen írta...

L.N. Peters:

Én azt hiszem, May szavatossága azért járt le, mert azt az élményt az ifjú bármely akciófilmből megkapja. Cooper "irodalmibb", talán ezért bírja jobban a strapát. (Gyerekkoromban ezért inkább Mayt kedveltem: Coopert unalmasnak tartottam...)
Ha ez az igért lista, akkor ott tartunk, amit az elején felvázoltam: kamaszirodalom nálunk gyakorlatilag nincs. A listád egy lelkiismeretes tanár listája, aki részint figyel arra, hogy mit olvasnak a diákjai, részint maga is megpróbál ajánlgatni ezt-azt, jobbára persze a felnőtt irodalom olyan alkotásait, amelyekről úgy gondolja, hogy élményt fognak jelenteni diákjai számára. Kamaszirodalom híján természetesen ez az egyedüli dolog, amit tehetsz, de ettől még ez nem lesz kamaszirodalom.

Alex Bates

Alex Bates

Névtelen írta...

Alex Bates!

Bocsáss meg, ez még nem az ígért lista volt, de valóságos értekezlet-orgiát élek, és még nem jutottam hozzá a könyvesbolti látogatáshoz, pedig igazán vágyom rá. Addig meg, amíg nem láttam, nem akarok szélhámoskodni.

Jönni fog a lista, ami késik nem múlik. Magam is nagyon kíváncsi vagyok rá. Meg arra is, mi az, amit vásárolnak.

L. N. Peters

Névtelen írta...

Én kérek bocsánatot a félreértésért.
Kellemes önagyonülésezést:)

Alex Bates

Névtelen írta...

Két hónap telt el azóta, hogy ez a vita elkezdődött... Azóta lementek az érettségik, és már végéhez közeledik a nyári szünet.
A vita elején lnpeters hosszas fejtegetésére reagálva két tényezőt jelöltem meg, amelyek érzésem szerint lényegesen nagyobb szerepet játszanak abban, hogy az ifjak nem olvasnak, mint az általa kifejtett okok.
Az egyik, hogy már a szüleik se olvasnak, így nem adnak mintát, követendő példát.
Ebben mindenki egyetértett. (Naná, hiszen ez a kitétel "rájuk" vonatkozik, "mi" némi önelégültséggel konstatáljuk, hogy nem vagyunk "olyanok", mi olvasunk, és olvasásra neveljük csemetéinket...)
A másik, hogy nálunk nincsenek a kamaszok számára írt, róluk, az ő életükről, problémáikról szóló könyvek.
E kitétellel ha jól emlékszem, senki nem értett egyet.
Lnpeters toronymagasan kiemelkedve a vita szinvonalából, ígéretet tett arra, hogy utánanéz ilyen könyveknek.
Azóta eltelt két hónap, és az általam várva várt lista sehol sincs.
Az én logikám erre csak két magyarázatot talál, ha van harmadik, negyedik, stb., szívesen várom, és el is fogom azt fogadni...
Tehát:
1. Lnpeters igéretéhez híven utánajárt a dolognak, nem talált semmit, de még nem adta fel a meccset, ezért vár a beismeréssel.
Ez esetben azt kell, hogy mondjam, hogy gyakorlati szempontból mindegy, hogy léteznek-e ilyen könyvek, vagy sem. Ha ugyanis lnpetershez dirrekt keresésre sem jutnak el, akkor a tinikhez, akik nem keresik, de esetleg hajlandóak lennének elolvasni, ha valaki a kezükbe nyomná, pláne nem jutnak el.
2. Lnpeters nem járt utána.
Ezzel nem az a baj, hogy lnpeters nem teljesítette egy ígéretét, amit a vita hevében egy ismeretlen vitapartnernek, egy arctalan, személytelen nickname-nek tett. Ilyesmi - gondolom - szinte mindegyikünkkel előfordul.
A baj ebben az esetben az, hogy elkezdődik az iskolaév, és lnpeters megint nem tud tinikönyvet ajánlani a tiniknek. A baj az, hogy ez esetben lnpeters nem találta a témát elég fontosnak ahhoz, hogy foglalkozzon vele.
Pedig azok alapján, amit róla és tőle olvastam, úgy gondolom, hogy lnpeters nagyszerü pedagógus, aki valóban szívén viseli tanítványai müvelődését, olvasáskultúráját, és mint ilyen, messze kimagaslik az átlag magyar iskolaopari szakmunkások sorából.
Szóval ha ez az lnpeters se tartja fontosnak a dolgot, akkor tényleg vége van mindennek.
Befejezésül szeretném felhvni az itt előforduló írók, kiadók figyelmét valamire:
Beetetés.
Úgy tudom, gátlástalan drogdílerek találták ki. Hogy az első néhány adagot ingyen adják, aztán meg, amikor a delikvens már függő, akkor sokszorosan behozza a befektetett pár dózis árát...
Azóta a dolog elterjedt a szolgáltatásban, az iparcikkereskedelemben is: Használd a TV-csomagot, a mobilt, a netet, a hütőt, a kocsit ingyen két hónapig, és hozd vissza, ha nem kell.
A delikvens meg használja, és rájön, hogy az bizony marhára kell neki, akkor is, ha rámegy a gatyája, és persze nem viszi vissza.
Nos kedveskéim. Próbáljátok már beetetni a tiniket néhány nekik és róluk szóló könyvvel, még csak nem is kell ingyen adni. Csak úgy, pénzért, mint a többit.
Csak legyen.
Mert ha nem lesz, akkor húsz év múlva ebben az országban már nem lesz, aki megvegye halhatatlan írásaitokat, vagy éppen kiadói ars poeticátok legújabb remekeit.

Ettől kezdve nyugodtan leszedhetitek rólam a keresztvizet, és hosszasan elemezhetitek, hogy hol és mikor voltam hülye.
Én szóltam.
Sőt!
Uff, én beszéltem.

Alex Bates

Névtelen írta...

Megint eltelt egy hónap, és persze semmi sem változott...
No, ezért nem olvasnak az ifjak.
Mert mihelyt nem filozófiai esszét kell írni róluk, rögtön le vannak tojva.

Alex Bates