Diagnózis

Anyám kórházba került tegnap, és ez kitűnő alkalmat szolgáltatott, hogy ma Egerben, a Markhot Ferenc Kórházban múlassam az időt.
Az öreglány - Hál' Istennek! - jobban van, ha orvossal nem találkozik, van esélye, hogy száz évig eléljen. Aminek jó sansza van, mármint, hogy orvossal ne találkozzék, mert mire Pestről leértem az ország egyik frissen privatizált kórházába (skandallum), a kezelőorvosa a vizit után már hazament. A többi orvos? és nővér semmit sem tudott mondani, még az is csak a kórlapból derült ki, hosszas unszolásra, hogy mire kezelték.
Ez a hazamentel szép. Van nekije egy magánpaxisa? Akkor miért nem takardik ki a kórházbul és él abbul. Ja, hogy az első vonalbéli orvosok már jobbára Nyugaton vannak? Hm.
Nem tudom, hogy lehet-e még tovább zülleszteni az egészségügyet, amely már régen félségügy, vagy inkább egytizenhatodságügy, mindenesetre a kórház szót lassacskán szó szerint kell venni, mint azt a helyet, amivel nagy bajok vannak. Kór. Az ispotály értelem szerintem tíz éve megszűnt.
Az öreglány egász életében altatóval aludt, tegnap éjjel tehát annak híjjával egyáltalán nem. Kérni sem kért altatót, de amúgy sem adtak volna neki, mint kiderült, mert amikor megmutattam a szokásos tablettát, amit bevittem, a nővér kijelentette, hogy ilyen nekik úgysincs.
Esküszöm, amikor a Diagnózist írtam, kórháznak a közelében sem jártam...

Funny, jellemző adalék. Valószínűleg lángoló betűkkel a homlokomra tetoválta valaki születésemkor, hogy "Balek vagyok, nyújjá' le!", mert még Washingtonban is messziről megtalált mindeféle kéregető és új evangáélista. Az egri kórház folyosóján pizsmában ült egy meglehetősen idiotisztikus arcú férfi. Megállított, és azt mondta, ő a füzesabonyi elmeszociális ápoltja, és szeretne odatelefonálni, kéne neki százötven forint. Odaadtam neki a hipermarket-kocsi százasomat, mely valahogy mindig így tűnik el az órazsebembül. De a jóistenit! Engem már a hülyék is palira vesznek?

Eger furcsa módon az új évezredre visszanyerte meseváros jellegét - Sőt még visszább! -, melyet úgy szerettem gyerekkortomban, és amely évtizedekre elveszett a nyolcvanas évektől kezdve. A kórház kapujánál álló Minaret, melyet nálam jóval termetesebb barátommal pár éve rekordidő alatt másztunk meg és hagytunk el (vö. halálfélelem) még siralmasabb állapotban van. Azt is privatizálni akarják?

Busszal haza Pestre, a szomszéd sorban helyes fiatal szopórém, valami oknál fogva a csillagos ég különböző földrajzi területekről megfigyelhető látványáról szóló írásokat tanulmányoz. Már a szopórémekben sem bízhat az ember...

Diagnózis ügyben a kiadóhoz. Nincs eladás. Mivel nincs a boltokban, így nem fogy, s mivel nem fogy, nem is rendelik a boltok. Hommage á J. Heller. Hogy még csapdásabb legyen, ha fogyna is (mert elfogyott) a terjesztőknek mindig az újabb és újabb címek kellenek, tehát, ha valami nem bestseller az első héten, akkor esélye sincsen többé.
Ez a terjesztés állította csapda, más szarozó itt nincs. Ha nem könyvpalotákban árulnák a könyveket, hanem kis boltokban, mint régen, akkor ez nem lenne. De mert a kis bolt nem tudja kezelni az új címek pletoráját, (melyek kellenek, mert az újmódi terjesztés az olvasót is elkurvította, és az új címek megszállottjává tette) és mivel az igazi haszon az álkönyveken van, melyekkel szintén nem tud mit kezdeni a kis bolt, (egy színes album bekerül, két vásárló kiszorul), marad a könyvpalota, amelynek a fenntartása olyan kurva drága, hogy a terjesztő nem elégszik (elégedhet) meg már az ötven százalékkal sem, hanem hatvan százalékot akar.

Na most a könyv ugyebár elsősorban szellemi temék, így a hozzáadott érték legalább nyolcvan százalékát a szerző teszi hozzá, a másik huszat a kiadói munka. A terjesztő semmiféle értéket nem tesz hozzá, viszont a bevétel ötven (hatvan) százalékára valamiért (monopolhelyzet) igényt tart. Egyetlen törvényhozónak nem tűnik fel ez a lehetetlen állapot?

Na ilyen állapot rendkívül kedvező, ha Amerikázni akarok, egy kicsit otthon, Washingtonban érezni magamat. Ehhez ugye adva van a Kodály körönd, mint egy szelet ó-Washington, most már csak begőzölt állapotban el kell kisföldalatizni az Oktogonig, onnan ilyen se lát, se hall, se nem érez szagot állapotban, igen gyorsan elslattyog az ember az V. kerületbe, és ott elfújja a gőzt, érzékszerveit élesbe állítja, és az újabb (nem a legújabb) Washington fílingjét érezheti. What a wonderful day!

A Szemere utca 9. külös ház, a sarok a teraszok hatszögei a kaptárakra emlékeztetnek, de nem ez érdekes, hanem, hogy a ház sarki, földszinti lakását '56-ban, hasonlóan a VIII. ker. József utca 14.-hez kitartóan és alaposan lőtték mindenféle kaliberű kézifegyverből.

Betetőzésképpen vadonatúj, tegnap befejezett konyhámban elvégzem a mosakodás rituáléját.
Megérdemeltem!