Tintanyalók

Alakult egy íróklub, ahol amatőr írók próbálják kitanulni a szakmát.
Tinta Klub-nak nevezik magukat, legutóbb ki is adtak íróiktól egy novelláskötetet.
Na, e kötet körül kezdődött a szokásos tintanyalás, lévén, ha nem mondtam volna, ez a klub permanens szentségtörést követ el, szerzői fantasyt mernek írni a nagy „Legjobban-Én-Tudom!” (LÉT!) honlap és gonzó-kritikusainak jóváhagyása nélkül, talán ellenében, és írásaikat pofátlanul még ki is nyomtatták.

Az egész tintanyalás kór- és kortörténeti értékű, messzebbre vivő tanulságokkal, mint a vihar a tintásüvegben (a tinta ugyebár az eggyel régebbi szlengben szeszt is jelent, így a dolog újabb, igaz, nem túl mély, réteggel gazdagítható), ezért egy kicsit cincálni fogom.

(Meg azért is, mert nevem szitokszó gyanánt még ebben a vitában is felmerült egy szarjankó részéről, aki nyilvánvalóan nem ismer, és munkáimat sem olvasta.)

Első harapás - Tinta Klub

A Tinta Klub olyan kezdeményezés, melyet első közelítésben támogatni lehet, kellene, mivel írókat, fantasztikus írókat segít publikációhoz, műhelyhez.
A probléma ott lehet, hogy egy ilyen kezdeményezés csak tovább fokozza azt a – ki tudja milyen okból – folyamatosan hintett maszlagot, hogy tehetség nélkül lehet és érdemes írni, és az ún. fogások megtanulása – a mesterség! feleim, a MESTERSÉG – után bárkiből író lehet, sőt lesz.
Így működnek az ún. írókörök, ahonnan minden erőlködés ellenére csak a tehetségesek jönnek ki íróként, és ahol valóban explicite ki lehet jelenteni, hogy az íráshoz nem kell tehetség. (Az eredmény tesztelhető az DV Erato pályázatán, ahol a profik mellett véletlenül DM írókörösök nyerték el a helyezéseket. Hamarosan én is tesztelem. :-) )
Az ilyesmi általában magában hordozza a belterj és a kontraszelekciós nyomás kialakulásának valószínűségét. A Tinta Klub honlapja nagyon is belterjességet mutat, legalábbis a külvilág felé nemigen akar kommunikálni. (Kérdés, akkor minek honlap?) A kötet kritikái pedig – pro és kontra – erős kontraszelekciós nyomást sugalmaznak.

A gusztustalan az egészben, hogy a LÉT! leszarházza a Tinta Klub teljesítményét, miközben érzésem szerint az nem más, mint egy másfajta írókör, tehát ugyanazt a módszert vallja, mint a LÉT! és holdudvara (vagy viszont - a viszonyok tagadottak és tisztázásra szorulnak, ha valakit érdekel), csak esetleg kissé másképpen, más MESTERREL, vagyis a MESTERSÉGET tanítja. Az nyilvánvaló, hogy a LÉT!-en túl nincs másfajta lét, más nem tudhat fantasyt írni, mind azt majd később megláthatod. A módszer eredményességét mi sem bizonyítja jobban, minthogy a LÉT! is elismer a kötetből legalább egy jó írást, amely véletlenül nem más, mint Agendás szerzőtársam, a valóban tehetséges Honfy Ágnes Ilona alkotása. Úgy tűnik tehát, a tehetség szükségességének tagadása a tehetség burkolt elismeréséhez vezet. Miről is beszélünk?

Nem olvastam még a kötetet, és egyelőre betáblázódottam egy hónapra olvasásilag, de a történetben nem is annyira az irodalmi minőség most a lényeg, hanem a kötet fogadtatása, a szerző(k) reakciója a fogadtatásokra, és a fogadók reagálása a reagálásra.

Második harapás – fogadtatás

A fogadtatásokat olvashatod itt, itt és itt.
A megjegyzésekből láthatod, hogy miről is fogok elmélkedni a következő harapásban.
Ne lepjen meg a hasonlóság, bár semmiféle bizonyíték sincs arra, hogy a LÉT! „szerzői” és a librarian stábja között bármilyen kapcsolat is lenne, a keresztreferenciák azért sugalmaznak valamit. Az nem is meglepő, hogy két utóbbi recenzió ugyanaznap került fel a LÉT!-re, és bizonyára csupán technikai oka van, nem sietős kompenzáció, hogy az elmarasztaló darab másodiknak (sorszám alapján legalábbis), afféle elsietett kompenzációképpen jelent meg.

Megint csak: nem vitathatom az ismertetések valóságtartalmát, mivel nem olvastam a kötetet, az akár igazuk is lehet. Ezen a szinten a vélemények vélemények, a krumplileves pedig krumplileves. Vegyük észre, hogy nem a kritika szót használtam, mert egyik ismertetés sem üti meg a kritika szintjét, legfeljebb gonzó-kritikák. Véleménye pedig mindenkinek az, ami. Motivációkat ne fejtegessünk bővebben! A LÉT! óvja az olvasókat az olyan baklövésektől, hogy a holdudvaron kívül eső kötetekre időt és pénzt pazaroljon. Bár senki sem kérte ezt a dicséretes önzetlenséget, tudjuk be egyelőre küldetéstudatnak. Kösz, fiúk, lányok!

Mindeddig tehát csupa nemes dolog történt. A gáz a reakciókkal kezdődik.

Harmadik harapás – reakció

A kötet egyik (több) szerzője elkövette azt a hibát, hogy reagált a véleményekre. Méghozzá úgy, hogy védte az írásokat, saját és társai alkotásait.

Az általánosan elfogadott vélemény az, hogy az írónak el kell fogadnia kritikát, sőt, még illik is megköszönnie.
Ez általában így igaz.
Ha a várható mértékben elfogulatlan kritikáról van szó.

De mi a helyzet az elfogult kritikával, vagy akkor, ha a kritika nem is kritika, csupán egy önjelölt gonzó-kritikus véleménye (ráadásul még elfogult is)?
A liberális maszlagtól fertőzött világszemlélet szerint a szerző akkor se tegyen semmit. Ebben a világszemléletben a megtámadottnak nincs joga kiállni a maga védelmében. Ha megteszi, önmagát járatja le. Automatikusan.

Elgondolkodott már azon valaki, hogy igaz-e ez? Hogy miért mindig a hentelőknek van igazuk, sohasem az áldozatuknak? Hogy a gonzó-kritikusnak a véleményét sohasem kell bizonyítékokkal alátámasztania, elfogultságairól számot adni? Hogy nem minden esetben az acsargó tömeg birtokolja a bölcsek kövét? Hogy a tömegtermelésen kívül mi teszi a gonzó-kritikai lapokat az igazság kútfőivé? Hogy miért van mindez úgy, ahogy van? Hogy miféle érdekviszonok állnak mindezek mögött?

Valóban önmagát járatja le, aki rámutat a bírálatok esetleges negatív motivációjára, ebből fakadó hamisságára, igaztalanságára?
Önmagában, azt hiszem, nem.

A mód, ahogy teszi, fordíthatja a szimpla önvédelmi aktust nevetségességbe, teheti szánalmassá.

Nem szerencsés a bírált műveket magyarázni, nem szerencsés felvonultatni a barátok által megjelentetett ellentétes előjelű bírálatokat, nem szerencsés megjelenni saját magunk által álnéven írt ellentétes előjelű bírálattal, nem szerencsés ötven nicknéven védeni valós vagy vélt igazunkat.

Aki ezt teszi, a mai légkörben, ahol csak a tömegben megjelenő gonzó-kritikusok és holdudvaruk művelhetik a fentieket, sőt ezt tenniük dicsőség és kötelesség, valóban csak lejárathatja magát. A LÉT! rajongótáborát meggyőzni úgysem tudja, a külső szemlélő pedig csak ezeket az átlátszó manővereket látja, az azokat megelőző hasonló manőverek a másik oldal részéről addigra már eltűntek a tömeg reakciói mögött.
Sajnos az Internet, mely lehetővé teszi a gonzó-kritika terjedését, ilyen szánalmas manőverekre csábítja a sértett felet is. És ha meglépi azokat, valóban szánalmassá és nevetségessé válik. Csupán attól is, ha ezek árnyéka rávetül!

Mit lehet tenni?
Tulajdonképpen nem sokat. Független fórumon, ha van ilyen, esetleg saját blogján az író kifejtheti saját véleményét, mely lehet igaz vagy nem, de mindenképpen egy vélemény lesz más véleményekkel szembeállítva. Várhat arra, hogy megjelenjen egy-két valódi kritika, és ezek fényében levonhatja a tanulságot. Ha igazán karakán, akkor ezt a tanulságot nyilvánosan vonja le, ugyanazon a fórumon, akár pozitív rá, művére és a szituációra vonatkozóan, akár negatív.

Három dolgot semmiképpen se tegyen: ne használja a fentebb említett trükköket, ne menjen el az oroszlán barlangjába, melyet hiénafalka őriz, és ne válaszoljon nyilvánvaló provokációkra. A LÉT!-en ugyanis sokszor elhangzik az a gonzó-kritizálás védelmében, hogy a „kritikájuk” segítő szándékú. Nem gondolkodott el soha senki azon, hogy ha a kritizált szerző megjelenik körükben, és védeni, magyarázni próbálja alkotását, sohasem jön elő ez az építő szándék, csak a szarba gyalázás a Békehadtest által? Legenyhébben azt kapja, hogy szállj magadba, és gondolkozz el, hátha igazunk van.

Negyedik harapás – ellenreakció

Az ellenreakciók természetesen a „kritikák” megjegyzéseiben kezdődnek, és folytatódnak az írókörökhöz erősen kapcsolódó blogon, mely külön cimkét is szentel a témának (legalábbis ezzel tölti meg). A szokásos taktika szerint a szerencsétlenül reagáló szerző gyalázásán keresztül az egész Tinta Klub kezdeményezés céltáblává válik, leírják.
Mivel a pártatlan LÉT!-re felkerült egy, a kötetet mentegető „kritika”, az ellenreakciók ezután arra irányulhattak, hogy ez az ellenkritika ugyanattól a személytől származik, aki a reakciókat tette. Ezt bizonyítani ebben a körben természetesen nem kell, az ellenfél erkölcsi megsemmisítéséhez a vád tökéletsen elegendő. És természetesen arra a halovány próbálkozásra, miszerint a LÉT! kicsiny körei a tételezett fogással már sokszor éltek az Internet névtelensége mögé rejtőzve, még csak reagálni sem kell.

Mert valóban, az nem vitastílus, hogy „nincs jogod mást vádolni azzal, amit magad is megtettél”. Aljasságot felhánytorgatni egy másik aljasságnak is joga van, és más aljassága bizony nem menti a mi aljasságunkat.

A tanulság?

A tanulság az, hogy égetően szükség van egy színvonalas kritikai fórumra, ahol valós kritikai vélemények egyenlő eséllyel ütköznek, és nem gonzó-kritikusok rajongótáborai határozzák meg a fantasztikus irodalom színvonalát.
Ez szimplán csak annyit jelentene, hogy nincs megjegyzések rovat, vagy fórum. Tudom, ennek a fórumnak nem lenne látogatottsága.

Egyébként az utóbbi idők kritika/vélemény viharai jól mutatják, hogy a fantasztikum kritikája mennyire nem független, milyen kevésbe kerül a haveri körnek/kiadói pénznek és kapcsolatoknak az egekbe vinni vagy a sárba taposni tetszőleges művet, és mennyit érnek a megjelent vélemények.