Nyergelj, fordulj!

Könnyű kitalálni, hogy bár a Kőszívű ember fiaiban ez egy nagyívű irodalmi fordítás, az inverzió helyett a transzlációról akarok pár szót írni.

Bizonyos tekintetben hálátlan dolog éveket idegen országban tölteni, megmerülni a másik nyelvben, inni belőle. Hazajön az ember, és gyanakvóvá válik a külföldi nyelven készült művek hazai interpretációival szemben.

A tévével kezdődött, először a lehetetlen* szinkronon dühöngtünk**. Azután jöttek a felismert szánalmas ferdítések, az amerikai kultúra megdöbbentő nem ismeretének ordító jelei és egy darabig egyáltalán nem néztünk tévén amerikai filmet. Bori odáig jutott, hogy amikor tehette, a nyugati határszélen, egy szlovén adót figyelt, ahol az angolszász filmeken nem volt szinkron, a szlovén feliratok pedig igazán nem zavaróak…

De ez végül is valahol valamiféle irodalmi blogban vagyunk, a kutyafáját! Amikor elkezdtem olvasni Banks Emlékezz Phlebasra-jának magyar kiadását, a guta kerülgetett. Aztán jött a többi fordítói pofon, és azon kaptam magam, hogy gyanakodva forgatok bármilyen fordítást. Mondjuk ez a gyanúm megvolt korábban a Dark Tower – Setét (Ez itt egy fogcsikorgatás helye!) Torony kapcsán. A lányom kérte a The Gunslingert – A Harcos-t (Ez itt egy fogcsikorgatás helye!), elolvastam hamarjában, és végeredményben ezért írom ezt a bejegyzést. Persze van más is. Elkeseredésemben magamra rántottam a polcról a Csillagdagályt, mely a maga idejében nagyon lenyűgözött mint fordítás is, bár akkor angolul még csak semmirevaló biokémiai szakcikkeket olvastam, no szépirodalom. És az első oldalaknál, az angol eredeti ismeretében, megállt bennem az ütő. Hát ez már ’95-ben sem volt másképpen?

Bár nem hinném, hogy, az írók a filmkészítőknél sokkal többet foglakoznak azzal, hogy lefordított műveik mennyire pontos tükrei az eredetinek, de valószínűleg dührohamot kapnának attól, ha meglátnák eredeti szövegeik művészien pontatlan, vagy ellenkezőleg, művészietlenül pontos, esetleg - horribile dictu - a fordítói egóval telepiszkított változatát.

Én biztosan, de hát én csak egy buta, hirtelenharagú mocsárlakó vagyok.

A legbosszantóbb (a szinkronra is igaz***), hogy valamikor - egy talán nem boldogabb, de mindenképpen különböző időben - nagyszerű fordítások születtek. Tudom, ennek az volt az oka, hogy nagy írókat lehetett indexre tenni és a megélhetésük érdekében fordításokra kényszeríteni. De ez nagyjából csak az átkosra érvényes. Azelőtt az írók többnyire**** önként fordítottak, szintén kitűnően. Arany Hamletje nemcsak gyönyörű, de megdöbbentően pontos. Karinthy Micimackója jobb, mint az eredeti, ugyanakkor szintén meglehetősen pontos. Jack London Marhaszelet novellájának Watson szerint Tersánszky többször nekifutott. A régi, eredményes módszerre a legmegdöbbentőbb példa számomra Poe Hollója. Az egyik Poe kötetben három fordítás is helyet kapott: Babits, Kosztolányi? És Tóth Árpád. És csak a Tóthé károg úgy, mint az eredeti, de az aztán nagyon. Nézd csak meg, mit mond a holló a másik két úriember szerint!

Régebben persze volt egy olyan alak a kiadóknál, hogy lektor, sőt (külső) nyelvi lektorálás folyt, olvasni lehetett a könyvek impresszumában, hogy a fordítást az eredetivel összevetette XY. Hát nem szörnyű?

Manapság a fordítás valami más lett.

Az előbb említett idegennyelvi lektor a hagyományos lektorral együtt a kihalt állatfajok közé került. Ami talán nem is lenne akkora baj, ha nem változott volna más is.

Íróember alig fordít. A fordítók többnyire adott nyelvet valamilyen szerencsés csillagállás miatt elsajátító egyének vagy magabiztos, az iskolapadból alig kikerült kölkek. Két dolog mindenképpen hiányzik többségükből: alázat és ismeret.

A fordításhoz pedig nagyon sokféle kell mindkettőből.

Alázat kell

• elsősorban az író iránt, aki egyszer vette a fáradságot, és rögzítette azokat a fránya szavakat, mondatokat. Olyan sorrendben és jelentésben, olyan gondolati és művészi töltéssel, abba a kulturális mátrixba ágyazottan, ahogyan tette.
• a magyar nyelv és az irodalmi hagyományok***** iránt, csakúgy, mint a fordítandó nyelv és kultúra iránt
• az olvasó felé, aki esetleg nálunk kevésbé ismeri azt a kultúrát, amelyet a lefordított műnek kellene tükrözni.
• bizony ahhoz is, hogy ne szemeteljük tele a szöveget saját egónkkal. Ne arra használjuk a szöveget, hogy a műveltségünket fitogtassuk, írói ambícióinkat kiéljük, művészieskedjünk egy jót, ott ahol az eredetiben ennek nyoma sincs, vagy belecsempésszük mindenféle hamis tudatainkat.

A Dark Tower-t King bevallása szerint Browning romantikus költeménye ihlette. Ennek, mint kiderült, létezik egy Tellér Gyula-féle fordítása, melynek valamiféle hamis archaizálásból kifolyólag a címe és a záró sorában szereplő épület Setét Torony lett. A fordító itt ragaszkodván a költeményben tükröződő magyar kulturális hagyományhoz, a Dark Towerre ezt az archaizált formát választotta. Hibásan. A Toronyban semmiféle archaikus sincs, King sem a „Derket”, a „Dark” archaikus formáját használta, minden valószínűség szerint szándékosan. Mentségül legyen mondva, az első kötettel még az amerikai kiadó sem tudott koncepcionálisan mit kezdeni. Mire azonban a fordításra került sor, addigra már négy folytatás napvilágot látott, és tiszta üggyé vált, hogy a Dark Tower ciklus minden (szó szerint) csak nem (kizárólag) fantasy. A másik a kötetcím. A „gunslinger” legpontosabb fordítása a „revolverhős”, ez a szó szerencsére mára kikopott a magyar kultúrából, azonban, a filmművészetnek hála****** van egy nagyon pontos, és Rolandra, a főhősre jellemzően pozitív fordítás: „mesterlövész”. A „harcos” a lehető legrosszabb választás volt ehhez a szöveghez. King ugyanis kihangsúlyozta, hogy Roland ugyan a helyi Artúr király leszármazottja, de mindenképpen jellegzetes vadnyugati figura - revolverrel harcol.

Hogy mekkora alázattal fordult le a Gunslinger, arra egyébként elegendő két mondatot idézni, a hetedik fejezet legvégéről, ahol Allie a világ elmozdulásán töpreng.

Eredetiben:
„Things had streched apart. There was no glue at the center of things anymore”

Magyarul:
„Minden egész eltörött. A dolgokat semmi sem tartotta össze többé.”

Az eredetiben világosan „dolgok” található, és a két mondat szorosan összefügg: a szétfeszülő dolgok középpontjában szűnt meg a belső összetartó erő, nem csak úgy a világ egészében. Ráadásul King itt, a második mondatban a nagyon is képszerű „ragasztó” szót használta, amely mellesleg jobban illik Allie gondolkodásmódjához, mint az összetartó (erő). Ehhez képest a magyar fordításban a második mondat alig utal az elsőre, mert az elsőben a dolgokat felváltotta a világ. Nyilvánvalóan csak azért, hogy a fordító diadalmasan beletehesse az allúziót, az idézetet a nagy embertől, mely ugyan helyénvaló, de az eredeti egészen sok rétegét gyalulja egészen simára. Stílustörés is olyan értelemben, hogy az eredetiben nincs itt lírai allúzió, és úgy is, hogy az idézet idegen a szereplő stílusától (Jóindulatúan tételezzük fel, hogy egy pusztuló párhuzamos Földön, egy negyvennyolc lakosú sivatagi kisváros bárpicérnője ismeri Ady-t).

A fordításhoz bizony ismeretekre is szükség van. Sokrétű tudásra:

• mindkét nyelv biztos ismeretére. Így nem fordulhat elő mondjuk az ezer és száz szavak összekeverése, különösen akkor nem, ha a harmadiknak felsorolandó ismeretfajta is a fordító rendelkezésre áll.******* De nem fordulhat elő az sem, hogy olyan magyar szó, kifejezés kerül a szövegbe, amelynek köze sincs az eredetihez, esetleg nem is létezik (Itt kissé visszaköszön az alázat: a nyelvújítással csínyján kellene bánni).
• mindkét kultúra és irodalom ismeretére. Az ebből fakadó butaságoknak se szeri, se száma. Saját eset: ha nincs Möbius, a Chalker fordításomban bizony nem derült volna ki, hogy Dzsoki Júingről van szó benne. Így jár az, aki sem itthon, sem odakint nem néz Dallast. Ilyen légypiszoknyi tudatlanságokon múlhat egy fordítás.
• az író életművének, különösen a már magyarul megjelent műveinek ismeretére. Régi nagy szívfájdalmam, hogy a Fivéreket annyi különböző ember fordította magyarra. Oly sok zavaró, többnyire nüansznyi, de olykor egészen értelemtorzító elhallás származott ebből.
• bizonyos mértékű műveltségre is szükség van, sci-fi fodításnál még az sem árt, ha nem tudományos/technikai/technológiai analfabéta az ember. Az említett Banks könyv fordításában még az efféle nonszenszek is hemzsegnek.

A Setét Torony hál’ Istennek legalább az ismerethiányra nem jó példa. A Harcos legalábbis, és remélem, majd a folytatásai sem, ahol az angolszász/amerikai kultúra még nagyobb szerepet kap.

A Csillagdagály fordítása azonban így verte le a biztosítékot mindjárt a 16. oldalon (italikusz tőlem):

Magyarul:
„Toshio a molekuláris rostára pillantott.
- Nem, uram, eddig nem. A kéreg fémtartalmához képest bámulatosan tiszta a víz; nehézfémsók csak nyomokban akadnak benne.
- Távpásssztázással próbálkoztál?
- Nincs rezonancia azokon a sávokon, amiket megnéztem, bár… szóval a zajszint túl magas. A tiszta nikkelt is nehéz kiszúrni, az oldottról már nem is beszélve…”

„…annyira tisztának, hogy a delfinek szabadon úszhattak benne, bár némelyikük viszketésre panaszkodott, és mindegyikük ollózásra szorult visszatéréskor.”

Eredetiben:
’Toshio glanced at the molecular sieve********. „No, sir. Nothing so far. This water is unbelieveably pure, considering the metal content of the planet crust. Hardly any heavy metal salts.
„And nothing on the long ssscan?”
„No resonance on the bands I’ve been checking, though the noise level is awfully high. I’m not sure I’d be able to pick out monopole-saturated nickel, let alone the other stuff we’re looking for…’

’…enough to allow dolphins to swim freely, though some complained of itching, and each would need chelating treatments back on the ship.’

Nem akarok valmennyi dőlten kiemelt kifejezésre kitérni, mert a technoblabla értelmezése igen nehéz. Azonban a kelátképzést, mint a fémionok komplexbe vitelét ollózásnak fordítani több, mint mulatságos – egyszerűen tragikus. Vizuális típusú blogolvasó például elképzelheti a rastafrizurás delfineket, akik ollózásra szorulnak.

És ezen a pontnál beköszön egy újabb alázat igénye: ha már technikai analfabéták********* vagyunk, legyen bennünk annyi, hogy a gyanúsan hülyén hangzó terminus technicus-nál megkeressünk egy szagértőt. A Csillagdagály esetében persze el tudom képzelni, hogy a kiadási láz rohamában erre egyáltalán nem jutott idő.

A fentiekből látható, hogy a jó fordító legalábbis szupermen.

Watson állítólag jó úton jár ehhez: néha kívül hordja az alsógatyáját.

Jegyzetek:

*Vannak kivételek még a rencerváltozás utánról is: a Heat-ben például Al Pacino hangja szenzációs. Mondjuk de Niro-é meg szörnyű…

** Ez még tart. Olyan lehetetlen volna visszaadni az amerikai szerecsenyt egy szinkronban? Vagy használni a három standard női hangon kívül másokat is? Esetleg megpróbálni visszaadni azt a jelentésgazdagságot, amelyet az angol nyelvjárások és akcentusok (melyeket még a legutolsó amerikai színészecskék is mesterien használnak) jelentenek?

*** Kern András/Woody Allen, Márkus László/Petes Sellers, etc.

**** Rendben, na! Őfőméltósága alatt is előfordult, hogy költők, írók fordítani voltak kénytelenek, hogy éhen ne haljanak. De nem tömegével.

***** Ezzel azért csínján kell bánni. Illik úgy fordítani, ahogy az egyszer már lefordított, és a magyar kultúrában rögzült változathoz ragaszkodjunk, de nem árt visszatérni ahhoz az eredetihez sem, hogy vajon a korábbi fordítás jó-e. Lásd Alien-Nyolcadik utas a halál, és az első szörnyűségből következő még szörnyűbbek. Funny, hogy az Alien vs. Predator nem Halál a Ragadozó ellen (hajmeresztés) lett. Vajh mé’ nem?

****** A Magnificent Seven-t valami jótét lélek, gondolom a Hét szamurájra, az alapfilmre való utalással Hét mesterlövésznek fordította. (Lám, itt is egy kultúrába ágyazódás!) Ezt a filmet illik minden mozi vagy TV nézőnek ismerni.

******* Ez a kis bibi Brin első Uplift trilógiájának magyarul megjelent második kötetében, a Csillagdagályban található. (69. o.) Annak, aki az elsőt, a Napbúvárt nem ismeri, fel sem tűnik. Azután viszont annál bántóbb. Főleg úgy, hogy a könyv többi részében szépen utalódik egyre az a fránya kettőszáz év…

******** Brin természettudós, fizikus, asztroifizikából doktorált, mégis, ez a „molecular sieve” gyomron vágja az embert. A molekulaszita ugyanis nem analitikai eszköz, hanem porózus szilikátkristály, mely a pórusméretének megfelelő molekulákat megköti. Én DNS szintézisre használtam, a vízmentes közeg fentartására kellett. Ránézve arra a szürke egérszarra, ami a molekulaszita, mindent megmond az ember, csak éppen azt nem, hogy mit kötött meg az a cucc. Nyilvánvaló technoblabla ugrott itt elő, mint szinte végig azon az oldalon, a molekulaszita nyilván molekulaszűrő akart lenni, van ilyen analitikai eljárás, bár annak is inkább a detektor-kijelzőjéről lehet bármit is leolvasni… A magyar fordításban ráadásul molekuláris rosta lett belőle. A gyerekdal jut eszembe: egyik szitál, másik rostál, harmadik atommagot hasít…

********* Bölcsészkörökben technikai analfabétának lenni sikk. A tudományos/műszaki gondolkodás valamiféle szennyes, elkerülendő dolognak számít. A helyzetet csak rontja, ha nőnemű bölcsészről van szó, a hölgyek hagyományos érzéketlensége a technika iránt az idézett bosszantó csacskaságokhoz vezet. Hadd adjam meg a császárnőknek, ami a császárnőké: az általam ismert legrettenetesebb fordítást (Emlékezz Phlebasra) egy (kettő) férfiember tömte tele technikai baromságokkal is.
Legkétségbeejtőbb eredmények akkor születnek, ha az író – ilyen-olyan okból - eleve technikai analfabéta, vagy természettudományos/technológiai fantazmagóriái magukkal ragadják és/vagy megrögzött irodalmi szélhámos: technoblabla sikeredik. A kiindulási technoblabla aztán egy laikus fordítóval megfejelve egészen hajmeresztő dolgokat eredményez. Döbbenetes, hogy a Csillagdagályban 1995-ben a DNS még DNA maradhatott, az RNS meg RNA, és ez a csodálatos képződmény került a könyvbe, hogy aszongya: „DNA-ját”. (64. o.) Kiváncsian várom, hogy a technoblabla koronázatlan királyának, Charles Strossnak mi lesz a könyvéből, ha lefordul.