On Da Rails

(Jé, visszakaptam a toolbart! Akkor most mi van?)

Hajnal, az Akácfa utcában de Lorian-oroszlánok üvöltenek rám a falról, egy másik korból, múlból, jövőből, mindegy, jóképűek, utánam néznek. Macskák.
Keleti, a piros tiszti fazéksapka fehér blúzzal és miniszoknyával igen szexi.
A vonat huszonöt percet áll Gödöllőn, következésképpen a csatlakozásnak nem hűlt, hanem felforrósodott helye lesz Hatvanban, és lőn, a háromórás út négyórássá nyúlik, Voila! a sínek meglágyultak, mondá a kalauz, és elhiszem neki, és elképzelem, ahogy olvadt Milkaként csúsznak le az acélszalagok a töltésről, lesz itt krampácsolás, emberek! Arccal el a vasút felől! a hőség letáris, az agyak is lágyulnak, a Meki akksija meg lemerült, épp csak a verset fejeztem be.
Kedves Odo! Igazad van, hogy csak annyi kell, Bori két hét távolságban legyen és a poétikai rutin máris beindul hívatlanul. Nem kapcsoltam le, talán a hőség ment az agyamra, előtte itt egy kín-pén, újabb névváltozat a Hősök terére: Hősokk tere. Geszty-kulálok itten.

Az én városom

Az én városom nem létezik, noha
utcáit taposom, nőire várok
kopott kövein. Létezett valaha?
Hiába hiszem, mélyen benne járok

éppen, egyszerre elsiet, mint a nő,
ki elomló szemmel nézett rám elébb,
tekintete kihűl hirtelen, nem ő,
– valaki a közös jövőnkből, eképp

nemlétező –, néz át rajtam hidegen,
otthagy azon az abszolút idegen
helyen, mivé az én városom válik

egy perc alatt, mivé szerteszét mállik
az otthonos múlt-múlt-múlt századi kő,
– helyére tolakszik a sóvár jövő.

Hercegnőm,
én városom, fémből és kőből és fából
és cserépből és üvegből és cementből
összehordott tűnékeny-örök szeretőm!
Őrizd még magad! Ne hagyd, hogy valóságod
dőre ígéretek repesszék szerteszét!
Maradj meg rejtett szegletekben, az Idő
hasadékaiban, hogy megmutassalak
lányomnak, fiamnak.

A kisvonat – uraságtól levetett darab – légkondicionált legalább, hüvösen hatolunk Nógrád mélyibe, a magyar ipar szánalmas emlékei, nem műemlékei, s nem is emlékművei közé, a gazzal felvert állomásokra, az aknázómolytól szenvedő vadgesztenyefák közé (szárazság és hőség) …TR…-ba, akármi is legyen a szerencsétlen hely, a szemet gyönyörködtető harmóniával megtervezett és megépített, mostanra vandál módon elpusztított kis indóházzal, Lőrincibe, ahol már nincs fonó, se fésüs, se fésűtlen, mert túl drága volt a meló ára – a kínai rabszolgamunkához képest valóban, de százszorosan fogjuk még megfizetni Tőke uraság e pillanatnyi extraprofitját, bele a tarjáni betonteknőbe.

A HUNGAROCON első napja, első síró olvasó találkozóm, megismertem Ilonát, aki Ágnes, és nagyon tudja, hogy mit csinál, Diagnózist hatan ha olvasták a közonségből, hiába a remek terjesztés!, így bolond a játék, ha a nemlétező olvasóval találkozol, de a közönségben ott ül Vankó Andris, felismertem a mackót, bár sohasem láttam, bár haja nélkül, és tényleg csak tizenhét éves, de nem szeretnék pofont kapni tőle, valahogy tudom, hogy csípőből elfordulva ütne, ahogy kell, és ja, már miatta egyedül érdemes volt küszködni a Terrával, ha fiam eléri ezt a kort és ilyen lesz, nagyon büszke apa leszek. A CON első napja, rajtunk kívül egy író jelen, Szélesi Sanyi, az egész CON rémísztően kicsi, mint a hímnemű rajongók (+szerzők) többsége (hatvan kiló, average, miért? Kétszázhúsz fontommal tényleg egy ogre vagyok) és nyilvánvaló, hogy csupán a megszállottság hajtja előre az egészet, szégyen gyalázat, hogy a kiadók egyike sincs jelen…
Bódi Ildikó, köszönöm, a nemlétező közösség nevében.
A falon ambíciózus, bár jobbára értékelhetelen képzőművészeti alkotások: egyszerűen nem hiszem el, hogy ennyi tudódik. Az ún. képregényekről szó se tétessék! Volt pár kompozícióban izgalmas, tiszta cucc, de ők profik, ha jól láttam Papp? és Kuklis?, a művészi logó kissé értelmezhetelen.
Az ezotéria nem az én asztalom, sörrentettünk egy kicsit inkább, Leffe, nem löhet elkúrni, mert nem a kishazában csinálják, a varázslat ebben van, a jó sörhöz jó víz kell, nem a Hernádé vagy a Dunáé…
Bizonyos tulajdonviszonyok tisztázódtak, a kép a fantasztikum körül még sötétebb. Szemem kerekre tágult, a világgal ismerkedő csecsemőé. Ez az ország egyre valószínűbb, hogy elveszett. De aki megtalálja, annak se lesz öröme benne: magyarok vagy ilyesmik lakják.
Vonat vissza, az alkonyban nézem az ipari nyomort, egy állomáson kamaszfiúk ülnek a padon, hatalmas fák fölöttük, dac az arcukon, nem kell nekik ez a világ, a ritka vonatokat bámulják, talán nincs internetük, talán nem is kell nekik, azoknak a tévéje bizonyosan nem kell, egyszer majd rájönnek talán erejükre, de akkor már késő lesz., most valószínűleg nem foglakoznak azzal, miért ilyen értetlenül szar a világ, a csajok másképpen érthetelen világa érdekesebb – mindenképp izgalmasabb. De ha Che kézen fogná őket és bevezetné a forradalomba, mennének, ebben bizonyos vagyok.

Make love AND war! Szeretkezz ÉS háborúzz!

Hatvanban a makacs, fiatalsága erejétől megrészegült ostobaság üvöltözik – biza, nem minden kétkezi munkának van méltósága, bár sokáig így hittem. Ez nem azt jelenti, hogy a szellemi munkára viszont igaz a kitétel.
Gödöllőn a fülkébe száll négy kamaszlány, jövőre érettségi, most buliból vagy horribile dictu buliba? Este tízkor?, mindegy, nem az én lányaim, gyönyörűek, hamarosan németből felsőfokúzik egyikük, de négyük IQ-ja ebben a korban, ebben az állapotban így együtt annyit tesz ki, mint a szultán négy lovának kora, miket Mikes szerént a fejedelem elé küldött hintóba fogtak. A kutatás a kamasz agy rewireingjéről nap mint nap fényes igazolódik, csupán az a kérdés, akkor miért ez a világ mércéje mostanság? De kamaszok még és hamvasak (nem a lovak) és huszonöt éves korukra bölcsek és talán romlottak lesznek. Már most is isznak, Jagermeistert sörrel, amely férfinak is letáris keverék. Mindezt azért tudom, mert a Napvihar kb. annyira köt le, mint a lánykák beszélgetése. Mindkettőtől a hátamon futkos a hideg. Bárcsak jobban bírta volna az öreg Meki akkuja!

Napvihar, annyira izgalmas, hogy inkább az utószót olvasom, és csikorgatom a fogam, pedig nem szoktam, mert OK, tükrözzenek az egész könyvben teljesen feleslegesen, de abssza meg!, jó húsz éve írtam a Vénus kisregényben a tükrökről, amelyek nem (csak) azért kellenek, hogy a bolygó további fűtését megakadályozzák, hanem azért, hogy a lehetelenül lassan forgó bolygón nappal-éjszaka ritmust teremtsenek, kiegyenlítsék az éjszakai és nappali oldal hőmérskletkülönbségét. Erre ez a két nagyképű köcsög a Vénusz-tükör cuccot csak úgy, az utószóban, mellesleg bedobja. Nehogy valaki megírja, és ne hivatkozzon rájuk. Abszák meg!

A Keletiből gyalog haza, a hetesre elvből, metrópótló buszra (tudtommal Genfben betiltották, mint a legembertelenebb cuccok egyikét) dacból nem szállok, de gyalogoltam ettől többet otthon, és ott mérföld a mérték, az utcán valószínűtlen emberek valószínűtlen dolgaik után – az esti Pest megszokása távlati, ötéves terveken átnyúló föladat, elvtársaim!

Ebben a hazában Győzike és Majka lett a mérték. És sokan még azt se viszik át.

Talán létesíteni kellene egy kötélverő üzemet. Lesz keletje, amikor a politikusokat akasztani fogják. Bár én a golyó pártján vagyok.

Ja, kedves politikus polgártársam! Ha tömegsírba fognak lőni, az utolsó üzenetedet, már ha akarsz és képes vagy ilyet írni, ceruzával vesd papírra, mert az emberi tetemekből kikerülő zsír a tintát elmossa!