Monty Python Live

Éppen egy hónapja vagyok itthon.
Az ember végül mindent megszokhat, ezért vagyunk mi a legszélesebb földrajzi határok között a maga erejéből elterjedt nem egysejtű parazita, valószínűleg az ogrék is (ha van mocsár, és itt biztosan van, minden tekintetben, parafrazálva: „Nagy készletünk van lecsapolhatalan mocsarakból.“), tehát én is, bár a magyar rögvaló váratlanul felmerülő szegletei még mindig sokkolóan hatnak rám. Olyan valószínűtlen, Monty Python-os fíling, várod, hogy előugorjon Clease egy hirdetőoszlop mögül, kiderüljön, hogy játék az egész, és végre rátérjünk a lényegre: buziskodjuk egy jót!
Nem érzem otthon magam úgy, mint Washingtonban, de ez egyéni nyomor, persze. Csak az a gond, hogy ez nem úgy tűnik, mint ami változni fog. Ezt az országot elkúrták 1990-ben, nem kicsit, nagyon, de amikor három éve elmentem még nagyjából túlélhető volt. Ezalatt aztán igazán elkúrták, nem kicsit, de valószínűleg helyrehozhatalanul. Legalábbis most nemzethalált vizionálok, ami, ha valaki egy kicsit is ismer, mindig távol állt tőlem.
Nemzet Csalogánya, Viktorom s ti, többi „hősök“, köszönöm!

Újpesten jártam, életem első, remélhetőleg sokáig utolsó jobinterjúján (Van remény, András! Lehet, hogy diplomával és doktori fokozattal se kell külföldre szaladni, ha a szakmában (kutatás/fejlesztés), de nem az akadémiai szférában akar az ember dolgozni – megélni…), a városnak az a része szíven ütött, valamit még őrzött az én elmerült régi, otthonos világomból, azt, amelyet még a szülőfalumban, a szülővárosomban sem találok, találtam. Például nem volt egy internet café sem. Aztán végigsétáltam az Andrássy-n, le (Mér le? Csak!) a Hősök terétől, (Át kellene keresztelni Hőség terének, ha már ebben a kurva országban ilyen kurva meleg van!) és a Köröndön kedvem támadt leülni. Hogy mér‘? Nem azé‘ mer elfáradtam, tough amerikás magyar ogre nem fárad el, üldözze bár öt falunyi vasvillás paraszt! Hanem mer‘ ha egy kicsit hunyorítva néztem a forgalmat, letompítottam egyébként is süket fülemet, és kizártam a tudatomból a bűzt, pillanatokra a DC hasonló tereinek egyikén érezhettem magam. De nem ültem le. Meleg van. Asszem egy darabig oda fogunk járni Borival, alkonyattájban, ha majd nem lesz ekkora hőség.

Éppen egy hónapja vagyok itthon.
Egy kis sci-fi, nem akartam igazán beleszállni a Galaktika novellák kritikájába, főleg mivel egy kivételével nem olvastam őket.
Well, most megtettem.

Warnírung! Ez nem a kritika kritikája akar lenni. Vélemény.

Az őszinte.
Na az leszek én.
Nem mondom, hogy a tehetséges kezdőnek nem jár bíztatás, de…
A tehetséges kezdőtől is elvárható, hogy a saját maga teremtette világban hiteles legyen: ha a hazugság a kikezdhetelen norma, akkor a szereplőknek illene még a névelőkben is hazudnia. Mint a Mézga Aladár az űrben aktuális kalandjában, azon a bolygón, ahol biza mindenki hazudik.
Azt már nem várom el, hogy akkor bizony már gondolkodás közben is hazudniuk kellene. Illusztratíve, ha a mentor a tanítványáról gondolkodik, akkor biza meg sem fordulhatna a fejében, hogy a fiú lelenc, hanem úgy kellene rágondolni, mint saját fiára. Ha extremitásokról szól az ötlet, akkor menjünk el az extremitásokig! Illendő.
Egyébként pedig kurva hosszú az ötlethez képest. Maximum két oldalban jobban megvalósítható lenne, megkockáztatom, még akár egypercesben is.
Ha a szerző képes lesz a fejlődésre, szép jövő előtt áll, mint író, s mi is mint olvasók.

Százezer Armstrong
Őszinte leszek.
Nem azért mert sezlony talán megtömött békepipával fogad majd holnapután Starjánban (Azzal is nagyot leht ütni ugyebár, s a fehér ember ügyesen, nagyiparilag gyártott a jó indiánoknak pipafejű tomahawkot, kb. Olyasféle cinizmus ez, mint a békeharc, ugye, elvtársak!, és, ennek itt a végén lehet, azért elszívja majd egyedül, még otthon.), hanem azért mert általában az vagyok.
László Zoli most a generációja legnagyobb sci-fi szerzője, és csak rajta áll, hogy a zsáner legnagyobbja legyen. Érdekesen hangzik? Ja, az, sajnos.
Annak, hogy most általánosan a legnagyobb legyen nem az az akadálya, hogy vannak egyéb generációk is, meg még én, aki szintén a legnagyobb, most és mindörökre, kész, bár ogrék ugyebár nem számítanak, mert hosszú életüek lévén valóban a hal(l)hatatlanságnak írunk, hanem a saját személyisége.
Ez jól lemérhető a novellán.
Dühöngtem rajta. Mert olyan, mintha két ember írta volna, vagy ugyanaz az író két fejlődési szakaszában (idő), vagy ugyanaz az író két lelkiállapotban/ambícióval.
Az eleje, szerencsére nem a veleje, olyan átlagos írókörös cucc, amiben az író nem az íróságával, hanem az ún. fentebb stíllel próbálja lenyűgözni az olvasót (vagy írókörös társait) önnön nagyságáról, zsenijéről, whatever!, a második felére aztán, ahogy ez elfelejtődik, előkerül a valóban zseniális ÍRÓ, az érzékeny, okos, a jövőért aggódó, azt bölcsen mérlegelő*, emberi sorsokon, életeken, a történeten és a nyersanyagon – a nyelven – virtuózan játszó MŰVÉSZ (Ki nem szarja le, mit gondolnak a hivatalos irodalom kufárai! [Akik egy Faludyt úgy hagytak meghalni, hogy nem került be a tankönyvekbe!]).
Emiatt aztán az eleje üresnek, feleslegesnek is hat a második fél mellett.
Mire gondolok?
A colour locale görcsös megteremtésének igyekezetére, amely Gibsonosan, de Gibson ereje nélkül, (és már Gibsonnál is minek?) villant be riói motívumokat, odáig elhatolva, hogy az utcaneveket kurzívval szedi**. Vagy amikor a hősnő deklaráltan portugálul beszél, az árus pedig néha kurzívval nyomatékosítja saját portugálját. Pedig a leghülyébb olvasó is tudja, hogy Rióban vagyunk. Egy jó író mondja neki, hát elhiszi. Két sorból. De az okosabbja, ha szájába rágják, kételkedni kezd: miért akarja ez az alak ennyire elhiteni velem, hogy Rio és nem a Józsefváros?
A nagyszabású, ámde önmagukba omló körmondatok, melyben jelzők válnak értelmetlenné. Pl.: „ozmózisosan mozgó, nyirkos légtömeg“. Kéne tudni, hogy mi az ozmózis – temészetesen az amőbaszerű mozgás felbukkan az olvasóban, de az ozmózis attól még ozmózis, kell az a kiabszott hártya. Ráadásul helyesen: „ozmotikusan“. Vagy: a hektikus szó tüdőbajost, köhögőst (beteget) jelent, tudtommal nincs „zaklatott“ jelentése, nem lehet tehát a fiatalságtól hangos Rio jelzője, legalábbis nem abban a mondatban, szövegösszefüggésben. Vagy: „a lehajtott konyakok utóíze a francia cigaretta aromájával keveredve tapadós felületté állt össze szájpadlásán“. Well az utóíz és aroma, mint elvont fogalmak még versben sem állnak össze felületté. Vagy: a riói éjjelnappalis valószínűleg nem ismeri azt a szót, hogy skanzen, ha már a gondolataiban vélünk vájkálni. De meglehet, ezek a hősnő gondolatai, csak nem sikerült egyértelműsíteni.
Na mindegy, illetve nem mindegy. Ilyemi. Ha ezek és hasonlók elmúlnak, egyszer majd olvasunk egy hibátlan alkotást.
A második felet valóban oldalakon keresztül analizálhatná az ember. LN Peters megtette. Ha van lelkierőtök, olvassátok el azt.
Bizonyára vannak, akik ebben a részben gyenge dolognak, hibának tartják, hogy az egyébként vérprofi hősnő érzelmeinek engedve valósággal kihívja maga ellen Raoult. Mint akit állandóan azzal vádolnak, hogy a hőseim érzelmi reakciói megalapozatlanok, hirtelenek etc., csak üdvözölni tudom ezt a megoldást.
A kritika cím részével nem értek egyet igazán: csak ironikus értelmezésben fogadható el. Nem Armstrongok mennek a Marsra. Távolról sem.
És ha Armstrong szimbólum, az első ember a Holdon, akkor a Mars Armstrongja nyilvánvalóan nem azok a százezrek, aki odatelepülnek, hanem az***, aki előszöt teszi a lábát a rozsdaporba. Százezer Cortéz vagy Százezer Pizarro követi, talán…

*Kis elégtétellel töltött el, hogy az iszlámról szóló Soláriás vitában az iszlám egyik ultraliberális védelmezője alig egy év múlva ezeket írta le, még ha úgy is tünteti fel, hogy az antagonista (ha van a történetben egyáltalán antagonista) véleménye, tehát helytelen:
„– Ó, az örökös szenvelgő liberalizmusotok! – Raoul szép szemében gúny szikrázott. – Tudod, az tett be nektek. Az a semmire sem jó relativizmus. Amikor a berlini és párizsi mecsetekben az imámok már nyiltan hirdették a Nyugat elpusztítását, ti még mindig multikulturalizmusról és toleranciáról beszéltetek! Magatoknak köszönhettétek a bombákat, meg a többit!“
Well…

**Bizonyos mágikus cuccok kurzivált kiemelése már a Nagatéban is fejcsóválásra készetett. Minek?

*** Tudjátok mi lesz az első szava?
Nem? Gondoltam. A lányom lesz az a személy, és a film alapján megbeszéltük, hogy ezek a súlyos szavak lesznek: „It wasn’t me!“ – „Nem én voltam.“

Éppen egy hónapja vagyok itthon.
Már két hete elolvastam a Holtpontot, úgy döntöttem, hogy a magyar kiadás elolvasása előtt megcsinálom az ismertetést, a hétvégére talán fenn lesz.
Most a Napviharral szenvedek Clarke-től és Baxtertől. Egyelőre hagyjuk!

Terrának is kellene lenni, de ahogy Réthy Ákos örökbecsű levele mondta, „35 Reamur fokban nem érünk rá ilyen szarságokkal foglakozni“. Legalábbis nem kaptam közölhető kéziratot az utóbbi hetekben. Mi van? Flesy?

Éppen egy hónapja vagyok itthon.
Épp mint három éve, frissen Wahingtonba érkezvén, egyedül egy macskával, Nora Jonest és Sheryl Crow-t hallgatok, hogy velem legyen, aki éppen nincs velem. Fura kényszerpályákon pörög az élet kereke.