To blog or not to blog

Blogni vagy nem blogni, az itt a kérdés.
Természetesen blogni.
De illik tudni, hogy mit és miért csinálunk. A blog ugyanis, ahogy ma ismerjük, és szeretjük vagy utáljuk – publicisztika, így felelősség. Magunkkal és az olvasókkal szemben.
Hogy milyen minőségű publicisztika, azt persze a blogolvasók döntik el, de hogy akármilyen blog nem pusztán napló, az biztos.

A blog egyben technológia is a maga előnyeivel és korlátaival.
Előnye a gyorsaság és a közeg sajátosságaiból kifolyóan a kvázi ingyenes, széles hozzáférhetőség. Előnye még, hogy az olvasók prompt ütköztethetik az írásról alkotott véleményeiket egymással vagy a blog alkotójával.
Hátránya, hogy hiába az ezerszám kínált skin, a blogok csak mind egy kaptafára készülnek és meglehetősen merevek. (Mire kitaláltam hogyan illesszek állandó címképet a saját motoromba, belekerült néhány próbálkozásba, s még most sem ott van, ahol szeretném, hogy legyen. Szerettem volna megerőszakolni a blogmotort, hogy adjon két párhuzamos post ablakot a párhuzamos, kétnyelvű tartalomhoz, de nem ment. Mondhatod, kevés a tudásom, és ez így igaz. De hadd ne kelljen már profi web programozónak lennem, ha valami változatosságot, horribile dictu, kényelmet akarok!) Hátránya még, hogy az olvasók prompt ütköztethetik az írásról alkotott véleményeiket egymással vagy a blog alkotójával.
A technológiának van még egy sajátossága, melyet kevesen ismernek és használnak ki: az olvasótábor követhetősége.

A technológia visszahat a blogon megjelenő publicisztika minőségére is.
Blogon általában felületesebb információ jelenik meg, mint az írott sajtóban (a magyar blogok döntő többségére ez igaz, az angol nyelvűekre is általánosan, de akad nagyon sok nagyszerű kivétel is), a blog stílusa pedig teljesen kötetlen, hangneme személyesebb, mint az írott publicisztikáé. Még akkor is, ha a tartalom esetleg a legképzettebb értelmiséget célozza.
A minőség pedig visszahat az olvasóra: blogot felületesebben olvasunk, és leginkább azért megyünk oda, mert a frissességre, botrányra vágyunk, nagyon gyakran saját véleményünk kifejtésére – megint csak egy másféle publicisztika.
A blogolvasó (én is az vagyok) korunk gyermeke: kíváncsi, mindenről megvan a véleménye és – roppant felületes. Saját blogom látogatóinak zöme nem tölt több időt a site-on, mint tíz másodperc. Ez természetesen engem, a blogomat minősíti, de azt is mutatja, hogy legalábbis, aki hozzám jön, az többnyire csak a post címét olvassa el. Ha botrányt szagol, akkor marad, ha nem, továbbáll. Nem hinném, hogy ez máshol is sokban különbözne.
Még egy fontos jellemzője a blogolvasónak, hogy többnyire maga is blogger és a bloggertársadalom baráti körei úgy szövik egymásba webnaplóikat, mint a mocsári fák a gyökereiket.
Az olvasói attitűd természetesen megint csak visszahat a blogra magára. Nem folytatom.

Most, hogy valami sci-fi aktualitása is legyen a dolognak, ha már pont itt olvasod ezt: az internetes nyilvánosság, a webnapló ilyentén elterjedését és a blog-nyilvánosság politikai erővé szilárdulását nem a nagy, idolizált cyberpunk szerzők „jósolták“ meg, hanem a sokak által utált Orson Scott Card a Végjáték-ban. És – tetszik, nem tetszik – a jó Card már jó ideje vastagon ki is használja az internet nyújtotta a lehetőséget önmaga, művei. és nézetei népszerűsítésre. Továbbá, a Terrán megjelent Jelentések a Kreatív Ügyek Hivatalának novella, (whatever!) Orosz Péter az egyik legkorábbi magyar blogger első webnaplójának irodalmasított változata.