Chat

Az élet írta. Ma bűnöztem. Amíg vártam az áramhiányra, szóba elegyedtem ezzel a költővel, aki csak költ, de nem ír. Asszem tanulságos. Az a Kázmér és Huba strip jut az eszembe, amikor a kisfiú a tigrisével a légy röptét figyelve végül is meghatározza a férfibarátság értelmét.

11:01 AM Peter: halló halló

11:02 AM me: haló, haló

Peter: maga mindig csak jön-megy!

aztán sose futunk össze

me: mer én!

Peter: kibaszott jó volt a tegnap éjszakai posztod

me: What?

11:03 AM Peter: melyik része nem érthető, he?

me: A tegnap és az éjszaka...

Peter: lehet hogy ma éjszaka

kissé összemosódott

mindenesetre állat volt

11:04 AM me: Tehát, az irodalmi közhelyre gondolsz?

Peter: arra biz

a világnak több szerkesztőre van szüksége

me: Irodalmi közhely mint állat. Igen, szarva van, nagy vörös orra ésrettenetes büdös...

Peter: kénköves?

11:05 AM me: Nem, náthás. És fingszagú...

A világnak olyan írókra van szüksége, akik öntetszelgés helyett (mellett) gondolkodnak. És akkor a szerkesztő lesz állat. Kihalt állat.

11:06 AM Peter: nem, attól tartok a szerkesztő nem halhat ki

11:07 AM me: Én is ugyanezt félem. DE addig lenne munkám - ha fizetnének érte egy fillért is. NA majd legközelebb.

Peter: én például lassan negyedik éve írok úgy, hogy csak névben vannak szerkesztőim

akik valójában lófaszt se szerkesztenek

11:08 AM de hogy lehet egyszerre írónak lenni és szerkesztőnek is?

ez nem olyan mint egyszerre futni száz métert és maratont?

me: Az a kérdés, hogy mit írsz?

Az internetes műfajokat kinyírná a szerkesztés

11:09 AM Peter: szerintem egyáltalán nem

az internet az nem műfaj

me: tE MEG UGYE NEM VAGY MÁSRA HAJLANDÓ. pEDIG AKKOR ÚGY MEGSZERKESZTENÉLEK, HOGY BELEZŐDÜLNÉ!

Peter: de most komolyan, attól lesz más az írásom hogy megnyomom a print gombot?

me: neM AZT MONTAM, HOGY AZ INTERNET MŰFAJ, HANEM HOGY INTERNETES FŰFAJOK.

11:10 AM Peter: értem én

me: Zöldek persze. Caps lock rulez!

Peter: csak szerintem nincs internetes műfaj

me: Na, a jó szerkesztő szerintem a betűbuzi olvasó.

Már egyből cáfollak: létezik blogregény...

11:11 AM Peter: ááááááááááááá

me: A web2 szarságok műfajcsírák. Interaktív írás valójaában ezen a médiumon képzelhető el. Más kérdés, hogy kit érdekel.

11:12 AM JA, Fejős Évike úgy definiálta a Csajokat, ami nyomtatásban jött ki, hogy internetes szappanopera csajoknak...

Peter: jézus fasza

11:13 AM mindenesetre attól tartok én nem erre gondoltam

me: Ez az az testrész, melyre nem illik hivatkozni. Ugyanis egyből elárulja, hogy őkelme csak egy kikeresztelkedett zsidó...

Mire teccett gondolni?

11:14 AM Peter: pusztán csak arra, hogy a szerkesztők feladata alulértékelt, talán azért is, mert sok olyan ember kapja ezen a címen a fizetését, aki valójában nem ezt csinálja

11:15 AM és hogy ez egy ugyanolyan tarentó, mint írni tudni vagy festeni vagy gyorsan futni

me: A print gombot elmulasztottam. AZ intenetes írás folytonos, és ineraktív. Ezt a nyomtatás csak megmerevíti.

11:16 AM A szerkesztő munkáját a kiadók és szerzők feleslegleges pénzkidobásnak tekintik, és/vagy összekeverik/olvasztják a korrektorral és lektorral.

11:17 AM Peter: oké, ez lehet, mert én is akartam csinálni egyszer egy könyvet a belsőségből, aztán rájöttem, hogy semmi értelme. viszont az a része, amelyik betűkből áll, és nem linkekből vgay képekből vagy videóból, az ugyanolyan szöveg, mint bármi más. és minden szövegnek jót tesz a szerkesztés. szerintem.

me: Szerintem nem tehetség kell hozzá, hanem bátorság. Szerkesztőként sikerült szereznem egy olyan ádáz gyűlölőt, aki még a néhai vitéz urakon is túltesz. Pedig azok még embernek sem tekintettek.

Peter: mindenesetre olvastam a múltkor egy remek írást, ami részben arről szól: http://arstechnica.com/staff/fatbits/2009/05/hypercritical.ars

11:18 AM me: No, ezt majd megnézem.

Peter: feltétlenül

és mikor szerkesztenél engem? ha non-interaktív, papíron is megélő dolgokat is írnék?

11:19 AM me: JA, és még az internetes műfajok sebezhetősége az, hogy kiesenek az időből, valóban pillanatműfajok, és nagyon erős szövegnek kell ahhoz lenni, hogy aktualitását vesztve is megmaradjon. Mint pl a az örmény autóversenyződ.

11:20 AM Már megint leírtam, hogy ződ, ez valami tünet máma...

Peter: ja, az mondjuk nem volt rossz

me: Akkor szerkesztenélek, ha történetet írnál...

Peter: szinte csak történetet írok!

me: DE most nem, mert mennem kell véralvadást mérni...

11:21 AM Peter: ezt megértem

me: Nem történetet írsz, saját magadat és a világra adott reflexióidat írod.

Peter: kellemes kaszkádokat kívánok

me: Véralvadási jacuzzi...

Peter: haha

me: NA, ez a szöveg lesz ma esti blogbejegyzésem...

Peter: ezt fejtsd ki egyszer, mert nem teljesen értem

11:22 AM mindenesetre

nem találkozunk valamikor?

me: MAj borok mellett. ha eccer a pesti oldalra keverecc

Peter: keveredek én minden nap, ott van a dolgozószobám

me: Mármint kifejt. DE, mikor. Jövő héttől szalma leszek.

Peter: a jövő hét az nekem is jó

me: A dolog és munka szavak jelentésével tisztában tetszik lenni?

11:23 AM Keress. Engem, meg pénzt!

Peter: e?

me: Erre gondoltam.Most tényleg

alvadok.ű

Peter: űű!

11:24 AM me: Jól van, Csita. Nesze a banán.

Peter: lol

na jó

gotta go

me: Én csak elütöttem egyszer, de te kétszer, és még felkijáltójel is...

Peter: jövőhét

fura helyen van az ű betűm,

me: NO future!

Peter: tudtad, hogy a brit és az amerikai billentyűzet másmilyen?

11:25 AM teljesen meglepődtem!

me: Az enter sarkában. Kurva anglo soviniszta harvergyártók!

Peter: igen!

és a tilde is máshol van

cserébe van egy dedikált gomb a § és a ± karaktereknek

me: Mert a britek és az amerikaiak másmilyenek...

Peter: elmebeteg

11:26 AM ekkora a jogászok és a matematikusok aránya?

me: elmehetek?

Peter: mehetsz

örültem

me: A jogászoké igen.

Nem érteni rím...

Peter: nem vagyok én a rímek barátja

11:27 AM me: abszd meg!

Költő..

Peter: viszont!

meg kell mutatnom a legújabb prodzsektemet

ezt figyeld: http://twitter.com/disztichon

me: Pénisznagyobbítás. Hm...

Peter: bazsó gáborral megfejtettük, mi az istenre jó ez a céltalan hülyeség

mármint a twitty

11:28 AM na de most már tényleg megyek mert mindjárt felkelnek a feljebbvalóim odaát

Az első link első oldalát tanítani kellene minden ún. művészi kreatívitást igénylő szakma oskoláiban (Vonnegut Magyaroszágon megszerezhetelen Kékszakállával együtt), a második oldal merő bullshit.

A második link pedig kiválóan demonstrálja, hogyan kell a tehetségünket nem aprópénzre, hanem fosos galambszarra váltani (vö. Keleti pályaudvar, Lotz terembe vezető folyosó).

Collective Mannerism #2

2. Egyes szám első személy – Annyiszor beszéltem már erről, hogy lassan maga lesz modorosság [1]. De nem véletlenül teszem: ez az elbeszélésmód úgy terjed, mint a pestis, lassan védjegyévé válik a fantasztikus írásoknak, különösen a kezdők írásainak, és hozzájárul az elitirodalom részéről a lesajnáló beskatulyázásokhoz. Ugyanis valóban növeli a stiláris egyhangúságot.

Használója közben éppen azt veszíti el önmaga számára, ami miatt – tudatosan vagy öntudatlanul – éppen ezt az elbeszélésmódot választotta: az eredetiséget és a kifejezőerőt. Mellesleg – ami az egész fantasztikus zsáner szempontjából lényegesebb – az elbeszélésmód stiláris ereje általában, a többi szerző számára is csökken, mert az olvasói ingerküszöb emelkedik. Annak a varázslata kopik meg, silányul trükké, hogy az olvasó mindennél könnyebben beleolvad(hat) a történet szereplőjébe.

Az egyes szám első személy burjánzásához nem kell a gimnáziumi kontraszelekció. Egyrészt az ilyen modorban megírt írások sikere vonzza a kezdőt ehhez a narrációhoz, másrészt az elbeszélésmód látszólagos könnyűsége: „Csak magamat kell a történetbe helyeznem, és elmesélnem, hogy mi történik/történt.” Valójában, ha valaki jól (kielégítően) akarja csinálni, ez a fajta narráció jóval több tehetséget, rutint, odafigyelést és koncentrációt igényel, mint a klasszikus, harmadik személyű elbeszélés.

Könnyű beleesni a csapdába: ez a narráció nemcsak olvasóját ragadja magával, hanem a szerzőjét is. Valóban beleéljük magunkat a hős szerepébe, úgy mondjuk el, mintha velünk esne/esett volna meg a cselekmény. És ha beindul a mesélőkedv, bizony gyakran megesik, hogy az ész, a logika diszkréten visszavonul, és magára zárja az ajtót – mert tudja, hogy könnyen megerőszakolják.

Ha már csapda, hát halálos is – amennyiben a nevetségesség öl. A rosszul megvalósított E1 ugyanis nevetséges hatást ér el.

Az egyes szám első személyű narráció jelen és múlt idejű megvalósításának közös logikai farba kúrása az indokolatlanság, mely azonban nem egyformán halálos a két időnél. Jelen időben az eredmény letális: csak az érzékszervi sérültek, a szellemi fogyatékosok, súlyos demenciában szenvedők, az őrültek és egészen kis gyerekek magyarázzák ugyanis önmaguknak a szimultán eseményeket és a világot [1/ii.]. Mindig csodálkozom, hogy a szerzők milyen alapon tételezik fel hősükről, hogy mondjuk heveny lövöldözés közben világuk kétezer éves történelmének eseményeit futtatja le gondolatban. És milyen alapon tételezik fel az olvasóikról, hogy ezt beveszik [2]?
A múlt idejű elbeszélés indokának hiánya általában nem komikus, csak kényelmetlen üresség érzetet hagy (Ha túl vagy már Brin Dettóján, észreveheted, mennyit kínlódik szegény író a narráció indoklásán, szimultán diktált beszámolók, beépített diktafonok, etc.). Kinek is mesél ez az alak? És miért? De ha meg is van az indok, ezzel újabb táynéraknát helyez maga alá a szerző az ihlet hímes (tehénszaros?) mezején. A múlt idejű E1 elbeszélés indoklása ugyanis egyéb, főként formai következményekkel jár. Mert miért is mesélünk el valamit?

• A haverok körében vagyunk [3],
• El akarjuk kápráztatni a csajt,
• Mesélünk a gyereknek,
• Naplót írunk [4],
• Levelet írunk [5],
• Jelentést, jegyzőkönyvet írunk, és ez a megkövetelt/megszokott forma [6],
• Újságcikket írunk,
• Szépirodalmi művet írunk,
• Bármi más lófaszt írunk.

Viszont valamennyi felsorolt és fel nem sorolt változatnak, még a bármi más lófasz kategóriának is léteznek írott/íratlan formai szabályai, melyet illik az elbeszélés során betartani. Még ha a haveroknak is mesélünk, léteznek jobbára íratlan szabályok: a kötetlenség, a szinte kötelező szleng, bennfentes poénok, összekacsintások. Ha a haveroknak fentebb irodalmi stílben mondjuk el történetünket, az ugyancsak nevetséges végeredményt ad – hacsak nem éppen a paródia cél vagy éppen végzős klasszika filológus évfolyamtársak baráti körébe pottyantunk. De az az elbeszélés, mely erről szól, kit érdekel?! Nem is írta meg senki, még a klasszika filológusok sem…
A múlt idejű elbeszélésnek ezen kívül létezik egy sajátos, igen komikus logikai melléfogása: amikor az elbeszélő a történet végén egyszerűen fogja magát, és meghal [7]. Anélkül, hogy mondókáját bárkinek elmond(hat)ta volna. Ilyen esetben jöhet a kifogás, hogy a halál előtti uccsó pillanatban lepereg az élet... Ez egyrészt bizonyítatlan állítás, másrészt maga is bődületes (irodalmi) közhely, harmadrészt... Nem fura, hogy az egész életéből ily részletességgel éppen a novella cselekménye pereg le a szerencsétlen előtt...?*

Tehát vigyázzunk az elbeszélés sodrával! A szívünkből írunk, de a szívünkből az út író kezünkhöz az agyunkon át vezessen! Ha már annyira beleéltük magunkat a történetbe, tegyük fel magunkban a kérdést: én így gondolkodnék hasonló helyzetben. A válasz mindig készen áll.

* Update: E1 jelen időben, ha egyébként rendben van az elbeszélésmód, az elbeszélő halála nem okoz logikai problémát – ha ott annak rendje és módja szerint véget ér az elbeszélés, vagy más narrátor veszi át a szöveget, és a hős nem ír még halála után is... [7]

Jegyzetek:

[1] Joggal szememre vetheti bárki, hogy lám, lám, bort iszom és – legyünk trendik! – ízetlen zöld teát prédikálok, merthogy a Justitia egyes szám első személyű, ráadásul jelen idejű elbeszélés. Hogy úgy van! Csakhogy: i. Nem általában az E1 ellen beszélek, hanem az indok nélküli, orrba-szájba bevetése ellen. Az ügyetlen, átgondolatlan használata ellen [3-6]; ii. Mivel Darázs vak, a maradék érzékszerveiből érkező információk feldolgozása, átdolgozása vizuális jellegű információvá – vagyis a szimultán világmagyarázat – nem mutatja gyengeelméjűnek a narrátort. Amikor pedig Szemén keresztül lát, a nézőpont racionalizálása enged meg némi magyarázkodást. Csaltam, no! A Justitia narrációja emiatt még az első könyvben sem igen véti azokat az ügyetlenségeket, amelyek miatt ez az elbeszélésmód nevetségessé, okafogyottá, esetlenné szokott válni. A másik két könyvben pedig egyre fokozottabban, következetesebben és kifejezettebben érvényesül az az elv, amelyet szerkesztőként követelek meg: E1 jelen időben a narrátor ne magyarázza magának a világot vagy jó indokkal tegye; iii. A regény első könyvét 1992-ben vetettem papírra, amikor – mi tagadás – kezdő voltam magam is. Például még megvolt temérdek hajam 80 százaléka… Minden hajszál kb. tíz leütött karakter. Szélesi nem véletlenül kopaszabb nálam...
[2] Minden alap nélkül, de sajnos teljes joggal. Ez a narráció „kinevelte” a maga kritikátlan rajongótáborát.
[3] Szélesi Láthatatlan városának elbeszélője Szélesi maga, olvasás közben ott ülsz vele a Trombitás asztalánál, hallgatod ezeket a hihetetlen, XXI. századi, mégis mikszáthi anekdotákat, és fel sem merül benned a narráció indokolatlansága, sőt el sem tudod képzelni másképpen elmondva – amúgy lenne hiteltelen. Vagy a Fivérek Fiú a pokolból című kisregényében (in Metagalaktika 2), amelyet mindig fel szoktam hozni illusztrációképpen, Réce egyetlen odavetett szava, „fiúk”, helyre teszi az egész elbeszélést. Onnantól tudjuk, hogy Réce bajtársainak, bolygótársainak meséli el földi kalandját.
[4] Zsoldos Péter: A Viking visszatér, Távoli tűz, Az utolsó kísértés.
[5] Kovács Ákos Debbie állatkertje, John Cuckoo levele, in Új Galaxis 14.; Antal József A harmadik fázis, Allen Mond levele, in Galaktika 206 .
[6] Megint csak a Fivérek! Bogár a hangyabolyban, Lev Albakin jelentései a környezeti katasztrófa sújtotta bolygóról, in Metagalaktika 6.
[7] Ennek kiváló paródiáját adja a Monty Python a Gyalog galopp barlangi jelenetében: a feliratnál, ahol végül valamelyik kretén kijelenti, hogy aki éppen meghal, az nem írja le, hogy „aaaaaa”. Legutóbb magyar nyelven, nyomtatásban Csepregi Tamás egyébként nagyszerű, és ígéretes könyvében követődött el ez a baki – mindjárt többször is.

Collective Mannerism

Angolban a mannerism modorosságot, a Mannerism az általam oly kedvelt barokk előfutárát, a manierizmust jelöli. Az utóbbit szeressük, az előbbit sújcsa dógozó népünk haragja és megvetése...

A kollektív modorosság első látásra oximoron. A modorosság elviekben egyetlen művészre jellemző mesterkéltség, többnyire indokolhatatlan stílusjegy és/vagy tartalmatlan önismétlés [1]. Alsó Meránia azonban olyan csodaország, melyben bizonyos modorosságok fertőző mémként terjednek adott írógenerációkban. A jelenség okának magyarázatára nem vállalkozom, csak gyanítom, hogy a magyar kontraszelekciós automatizmusok egyik mellékterméke.

Az egyéni modorosság önmagában legfeljebb idegesítő/elviselhetetlen, a kollektív formája azonban nevetséges, hiszen ezt a fajta modorosságot éppen azért veszi fel, aki fölveszi, mert ki akar tűnni, egyedi, különleges, ütős stílust akar – ehhez képest minden harmadik kéziratban ugyanazt találja az ember, és felmerül benne a kérdés, hogy vajon miért is nem veszi észre az illető, hogy olyan távol került az eredetiségtől, amilyen távolra csak lehet [2].

Most, hogy immár kétszáznál több kezdő szerzőtől származó kéziratot elolvastam az elmúlt két évben, ezek a kollektív modorosságok szépen körvonalazódó csoportokba rendeződnek. Közreadom őket, hátha akad olyan kezdő, aki magára/modorosságaira ismer, és a következőkben tudatosan küzd ellenük.

1. Irodalmi közhelyek
2. Egyes szám első személyű elbeszélésmód
3. Lírizálás prózában
4. Humorizálás ok és készség nélkül
5. Kis színesek
6. Anglicizmusok-germanizmusok
7. Szleng ok nélkül
8. Tördelési-tipográfiai modorosságok: nagyszabásúsítás, idegen/egzotikus kifejezés dőlt betűvel, etc.
   

1. Irodalmi közhelyek – Ugyan igen sokan esküsznek a szépírás taníthatóságára, és kedvükre idézgetnek mindenféle amerikai forrásokból, melyek az ún. creative writing oktatására szolgálnak, produktumaik alapján ezek az íróképzők arról nyilvánvalóan megfeledkeznek, hogy ugyanazon források egyik közös alapintelme szerint a szerzőnek kerülnie kell az irodalmi közhelyeket.

Tudom, hogy ez nagyon nehéz. A magyar irodalomoktatás elitista és konzervatív, a magyartanárokba mélyen belegyökeresedett Kazinczy “fentebb stíl” eszméje, maguk a magyartanárok is kontraszelekciós mechanizmusok végtermékei, és még a jobbak is hajlamosak a könnyebb utat választani. A gimnáziumi irodalomdolgozatokban így hemzsegnek az irodalmi közhelyek, melyeket a legtöbb tanár nemhogy irtana, inkább példaként állít, eképpen megerősítve alkalmazójukban használatukat és átvételükre buzdítva addig nem használóikat. Természetesen, a közhelyek alkalmazása a diáknak is előnyös, egyrészt kényelmes, másrészt sikert hoz a tanárnál, harmadrészt jó érdemjegyben ki is fizetődik [3]. Ezen a módon a közhely alkalmazója és befogadó közönsége (melyek ráadásul átfedő halmazok) már a gimnáziumban kialakul. Ha az irodalomból ötös gimnazista elhatározza, hogy szépíró lesz, és az oktatási/felvételi rendszer ezt támogatja is [4] senki se’ csodálkozzon, hogy valami olyasmivé is válik – szinte törvényszerű pályakép. Csakhogy, ha ezt az ötöst közhelyes fogalmazásokkal érte el, ugyanilyen közhelyesen fog írni. Egészséges [5] rendszerben a könyörtelen, és kvázi elfogulatlan kritika az ilyeneket kivégzi. A kontraszelektált rendszerben azonban előfordulhat, hogy a közhelyes szerző is sikeres lesz, így közhelyessége és közhelyei a siker által legitimációt nyernek. Ráadásul a közhelyesség elfogadására nevelt közönség immár kontraszelekció nélkül is elfogadja, sőt, tovább legitimálja ezt a sikert.

Így aztán hamar oda jutunk, hogy a írók egymás közhelyeit kezdik puffogtatni, és a szépirodalomnak szánt szövegekben a gimnáziumi dolgozatok fordulatai jelennek meg egyre nagyobb számban [7].

Furcsa fintora az írásnak, hogy az irodalmi közhelyek előszeretettel bukkannak föl hivatalos szövegekben[3], többnyire eltorzult formában. Ilyen viszonylatban a jelenség komikus. Csakúgy, mint a modern újságírás (média) és politikai közbeszéd kollektív modorosságai (böszmeségei). Tragikomédiává fordul azonban a helyezet, ha szépirodalminak szánt szövegekben bukkannak fel ezeknek a fogalmazványoknak közhelyes, silány fordulatai szándék és funkció nélkül (azaz ex- vagy implicit idézetként) [6].

Eredetiséget, hölgyeim és uraim! De nem minden áron, természetesen.

Update:
Közkívánatra néhány hirtelen összeszedett példa:

"tudomással bír a történtekről"
"a látvány, ami a szeme elé tárult, arra késztette"
"törte meg a bekövetkezett csendet"
"gondolatai a szeretett nő körül forogtak"
"figyelemfelkeltő külsővel bírt"
"jellegzetességeket viselt magán"
"mondta kis hezitálás után"
"a másik is hasonló képet mutatott"
"a bolygók bonyolult egyensúlyi helyzete végett XXXX erősen imbolygó mozgással rendelkezett"
"figyelt fel rá a kiaknázható ásványkincsek végett"
"pillanatról pillanatra nőtt a feszültség"
"éles helyzetre nagyon ritkán került sor"
"végtelen hosszúnak tűnt az a pár perc"
"átvette a szerepét a látomások terén"
"szíve őrülten kezdett zakatolni, hátát kiverte a félelem hideg verejtéke"
"de tetteiket egész fajuk védelme sarkallta"
"már-már epileptikus rohamhoz hasonló rángatózásba torkolló robot"
"minden mozdulata MMMMM-ról árulkodik"
"a szállító a GGGG-t volt hívatott furikázni"
"az asztal roskadozott a HHHH tekintélyes súlya alatt"
"reggel a természet hívására ébredt"
"elég jól megismerték egymást, de voltak még fekete foltok mindkettejük számára"

A gyűjtemény folyamatosan bővül, de mindezek nem azért kerülnek ide, hogy szörnyűködjön vagy mulasson bárki is! Ezekhez hasonlókat, biza, kollégák, még ti is elkövettek!

Update 2.0:
Közben kiötlöttem, hogyan is győződhetsz meg, közhelyet írtál vagy sem: ha visszaolvasva könnyűzenei sláger [9] vagy katolikus/anglikán/jehovista templomi ének [10] rémlik fel előtted, akkor nagy valószínűséggel sikerült méretes közhelyet replikálni.

Jegyzetek

[1] Ilyen modorosság nálam az angol szavak és kifejezések beszúrása. Sajnos ahogy térben és időben távolodom az Államoktól és álmaimtól, ezek is kikopnak…
[2] Egymásnak ellentmondó okok működnek közre az ilyesfajta modorosság terjedésében. Az alapvető ok nyilvánvalóan az, hogy a szerző nem a megfelelő irodalmi bázissal rendelkezik, magyarán nem a megfelelő könyveket olvasta, olvassa, nem a megfelelő számban. Egyrészt kevés értékes, másrészt túl sok értéktelen művet olvas. Az is ok lehet, hogy a kezdő írók nem ismerik egymás munkáit, vagy ellenkezőleg, nagyon is jól ismerik, és hasonló kultúrcsoportba tartozván tetszéssel fogadnak, és átvesznek bizonyos modorosságokat. Ez utóbbi eset valószínűsíti, hogy a kollektív modorosságok futótűzként az internet megjelenése után terjedtek el.
[3] Az élősködők a biológiában akkor sikeresek, ha a gazdaszervezetnek valamiféle evolúciós előnyt adnak – szimbiózis alakul ki. Az irodalmi közhely, mint mém eképpen szimbiózisban él a gimnazistával. E szimbiózis folytatódhat akkor is, ha a gimnazista felnő, és nem is foglakozik tovább irodalommal. Mondjuk hivatalnok lesz, és közhelyes jelentései tetszést aratnak főnökei körében, a bennük található közhelyek pedig elterjednek a hivatalban, majd az egész hivatali nyelvben. A mém önsokszorozódása ekkor hatalmas szelekciós előnyhöz jut. Még gyorsabb lesz a terjedése, ha gimnazistánk a tömegmédiában kezd dolgozni, a közhely sokszorozódása ekkor olyan nagyságrendbe lép, hogy hatással lesz a befogadó kultúrára, gyöngíti a nyelvi immunrendszert a közhelyeség ellenében, így a kultúra egyre sebezhetőbbé lesz velük szemben.
[4] Mondjuk, kikerül a felvételi rendszerből az a szűrő, melyet a szóbeli felvételi jelent, ahol a professzor – elméletileg – kiválogathatja saját tanítványait. Másrészről maga az oktatási rendszer rejti el magában, és passzírozza át robusztus perisztaltikáján a valójában tehetségtelen, de igyekvő hallgatókat, és farag belőlük a végén irodalomtanárt vagy mindenféle irodalomelmélettel foglakozó “jószagembert”.
[5] Azaz ahol a kontraszelekció átlagos mértékű.
[6] Horribile dictu, az is előfordul rövid, ámde annál fájdalmasabb [7] praxisomban, hogy valaki a Nemzet Csalogányának, Gy. F. elkövetőnek szónoki fordulatát, az elhíresült “Nem kicsit. Nagyon.”-t próbálta alkalmazni olyan szövegben, melyet szerkesztettem. Vér folyt ottan, elvtársak. Patakvér.
[7] "A hal Jónásnak [8] fájt, Jónás a halnak". Azok a sorsüldözött tehetségek, akiket velem hoz(ott) össze balsorsuk, tapasztalhatják a kommentekben a “Fogalmazás”, “Irodalmi közhely!”, etc. indulatos közbevetéseket, egyéb kommentár nélkül. Törvényszerű módon minél tehetségesebb valaki, annál kevesebb közhelyet alkalmaz, de még ők sem mindig mentesek tőle.
[8] Családnevünk nagyanyai ágon.
[9] Vesd össze Alla Pugacsova Millió rózsaszál című slágerével. Igazán döbbenetes férfielőadó szájából saját elektromos zongora kíséretével.
[10]Ez nem vallásellenes kijelentés – tény, hogy a vallásos éneke többsége döbbenetes giccs. Lehet, hogy így van a reformált keresztény egyházak énekeivel is, de azokat nem ismerem.

One Man Show

Nagyon ellene vagyok minden ilyesminek, de nem sikerült elkerülni, így, ha lehetne, mélyen hallgatnék róla. Mivel viszont az amúgy is kicsiny fülemet többen is csonkig rágták érte, hát azért se írok az Írószövetségbeli könyvbemutatókról (Justitia és Új Galaxis 14.). Írt róla Ágota.

Viszont Csupor Bélát, mint az ÚG honlap fenntartóját nem hagyhattam cserben, így az est kevésbé nyilvános, ÚG-s részéről felvázoltam valamicske képet.

Ennek konklúziója, ha lusta lennél átklikkelni, hogy – mivel az Új Galaxis írógárdája olyan kurva jó – a 17. számtól kezdve a témát demokratikusan választanánk – mert ugyebár ezek a kurva jó írók arról írnak, amit mondasz nekik –, olvasók, szerzők és szerkesztő – természetesen az interneten, és a szerkesztő vétójogával, hihihihi. Viva la contra revolutión!

Előzetes vízióim a lehetséges választékból, nem erő vagy szimpátia szerint, csak úgy:

• A Fehér Lovas –Biológiai apokalipszis: természetes járványok; összeomló-átalakuló ökoszisztéma; biológiai hadviselés és következményei.
• Etűdök génzongorára – A DNS szép új világa: áldás vagy átok?; a biotechnológia forradalma és ellenforradalma; énem és a génem,
• Előttem az utódom – Az ember után: transz-, poszt- és szubhumán jövőképek.
• Kurzweil keringő – Technológiai szingularitás: amiből következik és ami utána következik.
• Mi a nanó? – A nem ismert nanotartomány: áldás vagy átok?; a nanotechnológia forradalma és ellenforradalma.
• MI van? – A Mesterséges Intelligencia: vetély- vagy segítőtárs?; tükörkép vagy új istenség?
• Virtualito – Nem való világok.
• Konzolkovbojok – Cyberpunk és postcyberpunk: globalizáció-, indusztrializáció- és információtechnológia-kritika – immár a (fájdalmas) tapasztalatok fényében.
• Kibern-etika – Robotok, androidok, kiborgok.
• Időjárásjelentés – Időgépek és utasaik.
• "Mit neveznek szerelemnek?" – Szerelem és erotika SF zsánerben.
• 1848-ban nem így volt – Alternatív történelmek.
• Az idegen szép? – Találkozók hazai pályán és idegenben: földönkívüliek a Földön és földiek kívül a Földön; az idegenek vendégségben és vendégfogadás közben; békés találkozás vagy konfliktus; lehetséges-e a fajok közötti megértés?

Tehát, ha van igényed valamire ezen kívül is (Jó hír! Nem vagy igénytelen!), írd meg nyugodtan az ujgalaxis@gmail.com címre. Ha értelmes igény, bővíti a listát. Ha nem, mégis igénytelen vagy. De nem áruljuk el senkinek...

Az Új Galaxis 14. száma egyébként megjelenése óta az Alexandta Top Antológia tizedik helye körül táncol. Bármit is jelent ez, jó hír, mert ha veszik, akkor a Kódex biztosan kiadja...

A Jutitiának állítólag szeptemberben lesz bemutatója az Alexandrában (Nyárást, i.e. 35 Reamur fokban nem érnek rá ilyen szarságokkal foglakozni, addig tehát be kell érnünk sarkantyúnk megbaszásával.), addigra talán a szerkesztőn, az írón és Timin kívül legalább még egy valaki elolvassa, ergo lesz miről beszélni. Ez okból e témában szeptemberig lehetőleg juss lesz.

Megírtam azt a könyvismertetést, melyet úgy ítélek, hogy egy lépéssel közelebb áll ahhoz, amit könnyű irodalomkritikának neveznék: Csepregi Tamás: Szintetikus álom.

Summa technologiae

Addig-addig olvasgatom ezt a fránya cyberpunkot és rajongói elemzéseit, amíg visszamenőleg is rájövök, hogy mi nemcsak a CP, de az egész sci-fi legnagyobb hibája [1]. Egyszerűen nem akarjuk/tudjuk megérteni, humanizálni a technológiát, így aztán miszticizmust építünk köréje, belőle. Nagyjából úgy kezeljük a technológiát, mint az ősember az általa felfogható, durva természeti jelenségeket: totemeket és tabukat, amuletteket és fétiseket alkotunk belőle, szellem és istenvilággal népesítjük be.

A sci-fi általában szereti a totemeket, kihasználja azok mozgósító erejét, kényelmes azonosíthatóságát. Visszaél ezzel szerző és fogyasztó egyaránt, mert mindkét fél biztosra mehet (és általában megy is): az előbbinek nem kell kockázatos újdonságokkal vacakolnia [2], az utóbbinak nem kell esetleg nemszeretem újdonságot választani és fogyasztani a kényelmes megszokott helyett. Minden kornak a maga totemje: jelenünk totemoszlopának csúcsán maga semmi meredezik, a szingularitás, a virtualitás alig valamijén trónolva, poszt- és transzhumán démonpofákkal kerítve, melyekhez géntechnológia, szörnyeteg ipar és a környezeti katasztrófa által torzított testek tartoznak. Az egész természetesen nano-ból van.

Azt gondolhatnánk, a fantázia szabadsága nem enged meg technológiai tabukat, de ez nem egészen igaz. A sci-fi legfőbb tabuja az ábrázolt technológia érthetőségének tabuja. Valódi tudományos és technológiai elvek és módszerek helyett a legvadabb fantazmagóriákat használjuk, általában nagyvonalúan megfeledkezve azok létező korlátairól [3]. Az elavult technológia is tabu a sci-fiben, csak nevetség tárgya lehet, vagy a történetek vesztesei használják. Ha már van FTL, akkor csak a lúzerek használnak fénysebesség alatti meghajtást. Ha létezik gravitációs hajtómű, csak a lézerek vesződnek holmi rakétával. Ha kész az erőtértechnológia, csak a lúzerek vacakolnak holmi zsilipekkel. Ha van számítógép, ki a fene használ logarlőcsöt? Nem öltögetünk össze hulladarabokból szörnyeket, várva, hogy a villám életre keltse, ha a géntechnológia sokkal könnyebben célt ér. Miért kellene gépeket alkotni fémekből, ha nanotechnológiával, vagy Bose-kondenzátumból mindent előállíthatunk.
Ez a kettős tabu együttesen kényszeríti bele a szerzőt és olvasót a technológiai ötletrohamokba,

A technológia társadalmi pozitivizmusának korában, a hatvanas évek végéig a sci-fi amulettként tekintett a technológiára. Jóindulatú varázseszköznek tekintette, amely megfelelő varázsszavak hatására megoldja a problémákat, ha valami rossz történik miatta, azt csak használóinak gyengesége, a rosszul kimondott varázsigék okozhatták.

Az atomháborús fenyegetés és a technológia kudarcai/negatív hatásai azonban az amulettet lassan fétissé változtatták a sci-fi számára. A fétis nem jóságos valami. A fétis kiismerhetetlen, önálló, rosszindulatú akarata van, állandó áldozatokat és imákat kíván, és könnyedén használója ellen fordul. A fétis félelmetes. A fétist nem uraljuk, az ural minket. Ez a fetisizált technológia a cyberpunk világa. A CP alkotóinak és fogyasztóinak a fejében meg sem fordul, hogy a technológiáéból valami jó következhet. Ha véletlenül ilyesmi adódik, akkor automatikusan ezerszer rosszabb negatív hatások kísérik, a CP technológia fétise előbb vagy utóbb imádója ellen fordul. A CP alkotóinak és fogyasztóinak eszébe sem jut, hogy a technológia fejlődése sohasem csak a rossz dolgokat hozta, a negatív hatásokat maga a technológiai fejlődés simította el. A CP és poszt CP bevallván saját értetlenségét és tudatlanságát [4], szingularitásról vizionál, melyben már nem kell érteni semmit, mert úgysem lehetséges a technológia követése [5]. A CP, mivel maga sem érti, hogy miről beszél, folyamatosan a technológia fétis felfoghatatlan, és többnyire érthetetlenné torzult terminus technikusait mantrázza, abból a primitív megfontolásból, hogy a fétis agyondumálható. A CP és poszt CP szerző kész az áldozatra, akár az egész emberiséget is feláldozza fétisének.

Amikor az iDeal-t írtam, azt hittem, hogy valamiféle CP történetet, vagy legalábbis ellen CP-t írok. Most már tudom, hogy nem. Primitív vagyok, képtelen a modern szárnyalásra, visszaléptem. A létem obsolete. Atavizmus vagyok, élő kövület. A technológia nálam amulett.

Ja, mindettől teljesen függetlenül, itt a Lukjanyenko Ugrás az űrbe ismertetés.

Absza meg, elfelejtettem! Holnap gyüjjék, aki tud!



Jegyzetek:

[1] Az irodalmi baklövések, gyengeségek, mutyizások más lapra tartoznak. Egyszer talán elég okos leszek ahhoz, hogy úgy is megnézzem, de valószínűbb, hogy nem.
[2] Igaz ez a sci-fi irodalmi konzervativizmusára, megújulásképtelenségére is.
[3] A legszebb példa erre a kvantumösszefonódáson alapuló valós idejű kommunikáció ábrázolása. Az infromációmegmaradás törvénye szerint ugyan semmi haszna sincsen az egésznek, de megelőlegezzük, hogy valamikor majd kijátszható lesz ez a törvény, és az ansimble működni fog.
[4] Restség ez leginkább. Szerző és olvasója nem is akarja a valódi tudományos megértést. A szerző sikert akar, az olvasó szórakozást.
[5] Az, hogy valaki megtervezi a merevlemezt vagy az új típusú memória architektúrát, az senki sem zavar. Biztos a varázslók vagy az MI-k ezek az emberfölötti lények…

In Full Sentences

Békén nem hagynak, tudtam...

Well, ezek látszólag ellentétes dolgok:

1. Brutális őszinteség – Hazug
2. Brutális szabadságvágy – Megalkuvó
3. Introvertált tendenciák – Extrovertált
4. Mizantrópia – Filantróp
5. Fizikai lustaság – Szorgalmas
6. Probléma kerülés – Probléma kereső
7. Probléma megoldás – Probléma okozó

Kifejtve viszont minden körbeér. Erre találták ki a pofázást...

1. Brutálisan őszinte szoktam lenni, de ez csak póz, hogy leplezzem a frusztrációmat, melyet az az ellentmondás okoz, hogy valójában hazudni szeretnék, de mániákus igazságkereső révén hazudni nem tudok feleslegesen. Rosszul vagyok, még akkor is, ha csupán köntörfalazni kell.

2. Olyan mániákusan szeretem a szabadságot, hogy érte megalkudni is hajlandó vagyok. Még önmagammal is. (Ez egy maxima lett, de nem baj.)

3. Valójában sem túlságosan befelé, sem túlságosan kifelé nem fordulok, az igazság beteges kimondása viszont az extrovertáltság képét erőlteti az emberre. Saját munkámat szigorúan egyedül szeretem végezni, hogy a külvilág csak a végeredménnyével találkozzon. Szívesen együttműködöm másokkal, de szeretem, ha a munkáinknak csak imputja és outputja ér össze, és közben mindenki fekete dobozként vislekedik.

4. Már régóta csak fizikailag gyönyörködöm az emberben, és nem is vagyok hajlandó a nagybetűs emberről diskurzust folytatni. Ha viszont ilyennel találkozom, mégis örülök neki, és kincsként őrizgetem. Ennek az a következménye, hogy bár az embert, mint olyat megvetem, tyúkapó vagyok még vadidegenekkel is, hátha máskülönben elszalasztok, veszni hagyok, elrontok egy kincset. (e.g. tépném ki mindenki szájából a cigarettát.)

5. Mint minden jó mérnök, fizikailag átkozottul és menthetetlenül rest vagyok. Viszont hangyaszorgalommal dolgozom azon, hogy később a munkát minél kevesebb energiával lehessen elvégezni.

6. Igyekszem elkerülni az élet problémáit, sőt tudomást sem venni róluk, viszont az őszinteség, szabadságvágy, befelé fordulás és a restség automatikusan problémákba hajszol.

7. Ha szembesülök a problémával, nem hagy nyugton, míg meg nem oldottam, vagy meg nem találtam azt a valakit, aki képes megoldani. Az igazság kimondása viszont az emberiség jelen pszichikai állapotában leginkább problémaforrás, annak is aki kimondja, annak is akire vonatkozik és annak is aki csak tanúja. Mivel nem szoktunk arról tudomást venni, hogy őszinteség mennyi bajt megold és megelőz, inkább probléma okozónak tartjuk az őszinte embert, mint problémamegoldónak.

Ennyi már elég? És mi az értelme? Megtudom végre?

Erről csaknem megfeledkeztem.

Some Autognostic Game

Ezt ugyan meglehetősen nőies dolognak tartom, és a szabályok sem világosak, de ha már meghívtak, legyen.

Az ogreség hét pontban:

1. Brutális őszinteség
2. Brutális szabadságvágy
3. Introvertált tendenciák
4. Mizantrópia
5. Fizikai lustaság
6. Probléma kerülés
7. Probléma megoldás

Ezek a tulajdonságok, ha jobban belegondol az ember (ogre), valóban a mocsárban élésre predesztinálják az embert (ogrét). Most, hogy érzem az időt*, jobban esne egy ki szubtrópikus sziget, óceánnal, homokos tengerparttal, pálmákkal, nyugággyal, naernyővel, hűs forrással és kiváló koktélokkal, ultramobil laptoppal, meg egy ügön-ügön szélessávú internetkapcsolattal.

Mindazok, akik valójában ismernek (vagy nem ismernek), azt gondolják, a fentiekből semmi sem igaz, mert valójában:

1. Hazug
2. Megalkuvó
3. Extrovertált
4. Filantróp
5. Szorgalmas
6. Probléma kereső
7. Probléma okozó

vagyok.

Well, ez is így mind igaz, de csak azért, hogy nyugton hagyjatok a mocsaramban!

Egyénként bassza meg mindenki magát. Évike megtörte az akaratomat, és már a budiba se merek bemenni, mert ott van a könyv (ez, hm, csak fizikailag jellemzi azt a tárgyat, találni kellene valami jobb szót**) és olvasni kellene, de már a budiban se megy. Nem megy! A szöveg (ez se jó, karaktersorozat**, ez az!), szóval a karaktersorozat nem áll össze. Tényleg ilyen hülyék a nők, vagy valóban két*** értelmes (többé-kevésbé) faj él a Földön, akik pszichéje köszönőviszonyban sincs a egymással? Valóban bennem lehet a hiba, bár pl. Ms. Niffenegger, vagy Ms. Tana French könyveit csámcsogva olvasom...

Lukjanyenkóhoz menekültem, és nem bántam meg...

Jegyzetek:
* Sajnos mindkét értelemben. Saját fizikai létezésemben, és a világ változásában.
** A "karaktersorozatokkal telenyomtatott papíros ívek szoros, de lapozható egymáshoz erősítésével előállított tárgy" nem elég frappáns... Titkár voltam egy PhD védésen, ahol dolgozatában a jelölt kísérletet tett a magyar molekuláris biológiai bikkfanyelv megszelídítésére. Változó sikerrel. Egyik kudarca a "primer" szó magyarítása, melyre a következőt ajánlotta: "rövid, egyszálú DNS szakasz". Hát most itt tartok én is ennek a nem könyvnek a definiálásával. Help, please!
*** Plusz a macskák, de ők bölcsen titkolják ezt, nehogy dolgozniuk kelljen.