Jel és zaj

Amióta tudatosan írónak vallom magamat, próbálom megérteni, hogy miért is írunk.

Rengeteg faszságot össze is hordtam már erről ezen a blogon, meg a többin is, de még csak meg se karcoltam a felszínt.

Szóval e téren a tudásom még csak nem is felszínes.

Nem tudom. Még azt se, hogy én miért írok. Egy biztos: nem tudok nem írni.

Ahogy a többi grafomán sem?

Azt sem tudom, mi lett volna, ha most, 2013-ban vagyok tizenkilenc, amikor megírtam az első kisregényemet (borítsa hálás feledés!), vagy huszonkettő, amikor az első vállalható novellámat (Vénuszlakók – A kutya). Vajon rohannék kiadatni őket, hamar, minden kontrol nélkül?

Ahogy a többi grafomán is?

Az biztos, hogy akkor, amikor tizennyolc voltam, meg huszonkettő, meg huszonöt talán lett volna hol kiadatni a cuccot, de nékem biza eszem ágában sem volt akár meg is mutatni őket valakinek. Emlékszem, nagyon is jól emlékszem, hogy birkóztam a Justitia első könyvének narrációjával huszonnégy évesen, és hogy maradtam alul, és huszonnyolc elmúltam, mire második nekifutásra úgy sikerült, ahogy akartam. Ha kilencvenötben szűnt meg a Régi Galaktika, bizony harminc voltam, mire – nagy rábeszélésre – beküldtem egy írást valahová. Pályázatra, összeméretkezni.

Ahogy a többi grafomán is?

Egy lófaszt!

Ma nincs se belső, se külső kontroll! Ha van pénzed, vagy az apukádnak, a férjednek, a kitartódnak, a pártodnak – whatever! – van pénze, minden kontroll nélkül kiadathatod magad akár tizenkét évesen is. Még szerkesztő se kell, jó lesz a barátnő, a tanítónéni, apa, a kitartó kitartóm, a hű párttárs – whoever! –, a lényeg, hogy írói munkásságod gyümölcsét hamarost a kezedbe foghatod. Mind a tíz kötetet, per ötszáz oldal, amit egyetlen kurva év csekély 365 napja alatt írtál össze. Mert te író vagy, ugye.

Író meg ír.

Írónak a könyvét kiadják.

A többi: szó, szó, szó.

Tudod te, mit csinálsz?

Ja. Írsz.

Mi a fasznak, azt tudod?

Hát mer’ rajongói leveleket kapsz a zírói honlapodon, meg ilyesmi. A Zúristen diktálja. Meg önkifejezés [1]. Ja. Még egyszer kérdem: tudod te, mit csinálsz?

Nem úgy van, hogy írsz a hálás és rajongó olvasóidnak! Nem, gyermekem.

Egyszerűen csak növeled a zajt. Azt a szép fehéret. Ha már hó nincsen.

Nem az a baj, hogy közepesen írsz: a stílusod semmilyen, a mondanivalód átlagos, a karektereid középszürkék, a történeted mindennapos.

Semmi bajom nem volt aközépszerrel.

Amíg létezett.

Pár éve, ha szerencsénk volt, száz új könyvből 10 olvashatatlant, 20 gyengét, 60 közepest, 5-10 kiválót és 0-5 remekművet találtunk. Ennyit jutott el hozzánk. Az a kilencszáz agyzsibbasztó katasztrófa, amit sűrű átkok között féloldalanként a földhöz vágnál, ami a kiadott százon kívül megszülethetett volna – mert a grafománok száma valószínűleg húsz-harminc évvel ezelőtt sem sokkal volt kevesebb, mint manapság –, vagy nem ment át a kiadói szűrőkön, vagy el se jutott a kiadóba, vagy többnyire meg sem íródott. Mert az irodalom kéretlen kontárjait visszatartotta saját műveltségük (olvasottságuk) [2], a nyomdai kapacitás szűkössége és a kiadói szerkesztők többszörösen túlbiztosított szigora.

Mellesleg, ami a kiadott 10 olvashatatlant és 20 gyengét illeti: nincs tökéletes rendszer, pláne nincs olyan, amit ne lehetne korrumpálni így, vagy úgy [3].

És miért a 60 közepes?

A kiadó abból él, hogy könyvet ad ki. Ha a kiadandó remekművekre vár, éhen hal. Kiadja hát a közepeset, mert biztosra megy: az olvasótábor zöme is közepes. A 60 kiadott és eladott kötet árán elviseli a melléfogásokat, kivárhatja a remekműveket, horribile dictu, még kísérletezhet is.

Hát ezért szeretem én a középszert.

Csak éppen nem szabad úgy tenni, mintha az lenne az irodalmi non plus ultra.

És volt még valami: a nyomdai kapacitás szűkössége miatt az ember eleve nem 500 oldalas nagyregényben és minimálisan trilógia formátumban gondolkodott.

Hála a technológiai fejlődésnek, meg a liberális demokrácia és a fogyasztói kapitalizmus világméretű triumfálásának, mára a végéhez közeledik az a folyamat, aminek az eredménye nem száz, de ezer kiadott könyv.

Halleluja! Hát nem ez az irodalmi Kánaán?

Nem. Az arányok az ezren belül nem változtak. 910 olvashatatlan, 20 gyönge, 60 közepes, 5-10 kiváló és 0-5 remekmű. Hogy a faszba találod meg őket?

Bizony, a jel per zaj viszony.

Szép fehér zajnak tűnik a fostenger.

Jegyzetek:

[1] A létező liberalizmus egyik legnagyobb huncfottsága, amikor bemeséli a zembereknek, hogy menyire egyediek és kreatívak is ők. Lám, már meg is születtek az irodalom kéretlen kontárjai. Határtalan önbizalommal és ambíciókkal.

[2] Bizonyám. A néhai wannabe kontár író olvasónak egyáltalán nem volt kontár. Olvasott rogyásig. A baj akkor következett be, amikor valami összekuszálódott a buksi fejeckében, és azt kezdte gondolni, hogy olyat ő is tud írni. Aztán megpróbálta, és mivel oly sokat olvasott, volt mivel összehasonlítani saját teljesítményét, és újra gondolta az egészet.

[3] Ideológiai, származási kontraszelekció vagy egyszerű, mezei korrupció.