Találtam ezt a lomban

Az iszapban

Vad, véletlen verssorok vetődnek

ki a hazugság zavaros, sötét,

sekély tengeréből, az időnek

megmérhetetlen töredékét

beragyogják, s alámerülnek

megint. Nem nyúlok utánuk; a lét

alattomos béklyói megfeszülnek,

lelkemen, s oly kicsiny szeletét

engedik hozzám a mindenségnek,

el sem hiszed. S mégis, ez elég,

sötét vizek, hogy el ne nyeljenek,

ne fúljak fáradt önmagamba még.

Mert e vizek belőlem erednek,

a lelkem lebeg felettek, az én

vonásaim táncolnak, remegnek

felszínük alatt torzan, feketén.

S nékem, e kétes teremtőnek

kell kiürítenem roppant medrét,

cseppenként, s akkor ott vergődnek

majd a szikkadt iszapban elmerült

soraim. Őrzik pikkelyeiken

egy gyönyörű mosoly csillagfényét,

csak le kell hajolnom, összeszednem

a hazugságoknak ezt a versét.