Állottmese

La Rochelle ostroma idején esett, bár ennek az égvilágon semmi jelentősége sincsen, lévén történetünk színhelye és mondott franczia város között több ezer mérföld a távolság, és lehet, hogy nem is akkor történt, illetve, hogy melyik ostromra is gondolok tulajdonképpen, lévén szegény La Rochelle folyton ostrom alatt álló vár, hogy Madár fészkére rátaláltak a szürkevarjúk, és a szülők kétségbeesett védekezésére fittyet hányva, agyonvágták a még röpképtelen fiókákat. Maguk a szülők is csak azért maradtak életben, mert a fészek pusztultával szomorúan vijjogva elröpültek.
          A szürkevarjú nagyon okos madár, van neki éntudta meg minden, és csapatban képes vadászni, ha akar, tisztára, mint a magyarok, így a fentieken sok csodálkoznivaló nincsen. Legfeljebb, hogy, mint a magyarok, néha akarnak.
          Mármint csapatban vadászni. De történetünk szempontjából sem a magyaroknak, sem a francziáknak, sem egyéb nációnak sincsen semmi jelentősége, így ezt most hagyjuk is abba!
          A lényeg!
          Madár a dúlás idején éppen nem volt otthon, lévén a legjobban fejlett, csaknem röpülni tudó fióka, hanem elcsavargott a magas tölgy ág-rengetegében, hogy le-lehuppanva egynémely ágakról alantabb fekvő lombozati szintekre, majd csőrével-karmával vissza-, sőt felsőbb gallyakra felkapaszkodván tökéletesen elvesszen. Nem is szokott ebből általában baj történni, hiszen az alkony közeledtével a szülőmadarak mindig megkeresték a szökevényt, és büszke vijjogással, bár mit tagadjam, a horgas csőrök csípéseit és koppintásait is bőséggel osztogatva, hazaterelték az engedetlent. Baj abból származott volna, ha Madár a földre zuhan, de a szülők tudták, hogy valójában képes már annyi szárnycsapásra, hogy felküszködje magát a legalsóbb ágra, ha túléli a zuhanást, a földet érést, és az örökké éber ragadozókat.
          De Madár akkor sem zuhant a földre, igaz, szokás szerint elveszett, és ha lehet, a szokásosnál is alaposabban, hiszen az ő korában a fióka minden nappal erősebb és ügyesebb, ami az elveszés szempontjából napról-napra nagyobb szintkülönbségeket jelent a lomb útvesztőben. Az alkony közeledett, majd teljesen az égre borította rongyos, homályló leplét, hogy a költőiségnek is adjunk, a szülők meg sehol, és Madár kezdte magát valóban elveszettnek érezni. Hallotta ugyan a vijjogást, a károgást, az egész ribilliót, hogyne hallotta volna, hiszen az egér motoszkálását is képes volt már meghallani az avarban, de abban a kis koponyában, melynek legnagyobb részét amúgy is a szemek teszik ki, nem vonódnak le túlságosan elvont összefüggések. Különben is, Madár a történet idején még csak fióka volt – ne várjunk tőle túlságosan sokat.
          Az est is leszállt, majd éjszakává mélyült a sötétség, de a szülők csak nem jöttek, a vijjogás és károgás már rég elhallgatott, és Madár rettentően éhes lett, és, bár nem fázott, jól esett volna a testvérei közé bújni…
          Végül elunta az éhséget és a rettegést, behúzódott a törzs mellé, és a durva kéreghez lapulva álomba merült.

          Nem tudhatjuk, hogy álmodott-e, de nyugtalanul, meg-megremegve aludt, és nem sokkal hajnalhasadás után máris felébredt – még kétségbeejtőbb éhség és szomjúság mardosását érezve hasában.
          Tétován elindult arrafelé, ahol a fészket sejtette, de csak még jobban eltévedt, és gyengébb lévén, mint előző nap, egyre csak lefelé tartott, ahol a tölgy lombja még terebélyesebb. Abból viszont, hogy elkerülte a varjak támadását, tudjuk már jól, tollasodó hősünk a szerencse kegyeltje – bizony az elveszett Madár némi bolyongás után fészekre lelt!
          Természetesen nem saját fészkükre, csak egy hevenyészett, meglehetősen ócskának tűnő, de utóbb felette kényelmesnek bizonyuló gerlefészekre, melyet a gerlepár azon meggondolásból rakott éppen a sólymok tölgyfájára, és újított fel a maga tehetségéből évről-évre, mert tudták, hogy az ég rablólovagjai nem vadásznak saját fészkük közelében. A számítás addig fényesen bevált – ennek biztonságban felnőtt gerle generációk az elturbékolhatói.
          Madár nem is találta üresen a gerlefészket: két pállott szájú, borzas, szürke és kövér gerlefióka tátogatott benne. Madár ugyan még nem vadászott, de a szülők olykor-olykor már félig eleven zsákmánnyal tértek haza, és hősünk tudta jól, hogy mi a különbség zsákmány és étel között: hogy tudniillik az előbbit meg kell ölni, hogy az utóbbivá váljék. Rendelkezett is az öléshez szolgálatos instrumentumokkal, így buzgón használatba véve őket, nem okozott néki gondot, hogy az egyik gerlefiókát némi birkózás után azonmód le ne vágja – tiltakozott az istenadta, nem akaródzott neki vacsora lenni, de mit tehetett?
          A másikat nem bántotta, sőt, miközben a testvérét falatozta, a maga nyelvén biztató, bár gyermekesen megfogalmazott szózatot intézett hozzá a galamb- és sólyomlét közötti különbségekről. A gerlefióka ettől úgy megilletődött, hogy becsukta tátogó száját, és nem is nyitotta ki, még akkor sem, amikor a gerlepár hazatért, és megkísérelt némi begytejet beléöklendezni.
          Bezzeg Madár!
          Ő aztán, még elnehezülten az elfogyasztott gerlefiókától, már tátotta is csőrét az édes csemege után: evett kettőjük helyett is. Gerlemama és gerlepapa, még annyira sem lévén az elme bajnokai, mint hősünk, láthatóan csak a létszámmal törődtek, fiókáik ötven százalékának csodálatos minőségi változása még csak meg sem torpantotta tápláló buzgalmukat.

          A második gerlefiókát öt nap múlva fogyasztotta el. Addigra az istenadta megszokta már új testvére jelenlétét, sőt saját testmelegét sem sajnálta tőle a hűvösebb éjszakákon – galambnak lenni nem túlságosan bonyolult dolog. A gerlefióka étvágya persze hamar visszatért, és az öt nap alatt még terebélyesebb lett, Madár nem is tudta az egészet fölfalni, a maradékot sajnálkozó vijjogással szórta ki a fészekből, csak a begy finom pehelytollaiból tartott meg egy jó csomónyit, hogy a fészek puhább legyen.
          El is döntötte magában, hogy ha saját fészke lesz, nem fogja olyan puritán módon berendezni, amilyen a szüleié volt.

          A gerlepár meggyászolta a veszteséget, de gyászukat legyűrve minden tápláló tudományukat megmaradt „fiókájuk” felnevelésére fordították. Madár nem akart hálátlannak tűnni, csakhogy a gerlefióka emlékének elmúltával a begytej egyre kevésbé tűnt megfelelően táplálónak számára, főként, hogy „fiókájuk” örömteli cseperedését látva a gerlepár olyasmit kezdett felöklendezni, ami egyre kevésbé tűnt tejnek, hanem egyre inkább mindenféle rosszul megőrölt magok pépjének.
          Jólnevelt ragadozóhoz illően Madár undorodott az ilyesmitől, így egyre éhesebb és mohóbb szemeket meresztett nevelőszüleire, akik ezt teljesen félreértelmezvén még buzgóbban hordták neki a magpépet.

          Végül nem bírta a tovább Madár, és előbb gerlemama, majd egy héttel később gerlepapa is ugyanúgy végezték, mint jobb gerlesorsra érdemes fiókáik.

          A gerlefészekből szárnyra kapó fiatal sólyom, nevelőszülei emlékére mindenesetre megfogadta, hogy saját fészekfájának közelében soha többé nem vadászik, így szolgáltatva utólagos és teljesen hiábavaló igazolást gerlemama és gerlepapa gondolkodásának.
          Persze, aki szegény, nem számolhat mindennel, víznek járásával, Globális Környezeti Átrendeződéssel, svájcifrank árfolyammal, Déli Hadseregcsoporttal, törökvésszel, tatár- és varjúdúlással és a dúlásból megmenekülő fiókával.
          De ez már a szegények baja!

          Itt a vége futsal véle!

          Ennek a történetnek az égvilágos semmilyen tanulsága nincsen.
          Aki esetleg mégis akar ilyet, a fontolja meg a következőket:

„Madarat tolláról, embert ellenségéről ismerni meg.” (© Névtelen)
„Amit ma megehetsz, nem áll el holnapig.”
„Aki sólymot nevel, ne csodálkozzon, ha a bögyében végzi.”
„Így megy ez!”

          És így tovább.
          Ha van ötleted, küldd be egészen bátran, megígérem, hogy nem sorsolunk ki közötted semmit!

          Személyes kedvencem egyébként a következő:

„A forradalmat felfalják gyermekei.”

          Ugye, mennyivel igazabb ez, mint az eredeti!? Miszerint:

„A forradalom felfalja gyermekeit.”

          Ugyan már!
          Ezt nyilván az a burzsoázia ötölte ki, akit saját győztes forradalmai (Nagy Franczia és Nagy Októberi) és hatalomra jutása után a lehetséges proletárforradalom igen csak kényelmetlenül érintett volna. Nosza meg is tett mindent a revolúció – minden revolúció – lejáratására ilyesféle bon mot-kal.