A hónap mottója

Saját gondolataink kifejezésének joga azonban csak akkor ér bármit is, ha képesek vagyunk arra, hogy saját gondolataink legyenek."
Eric Fromm

2010. január 13., szerda

Some Fact(s) about Decomposition VI./02.1

Még mindig a

Recepciórul

szólva, a kritikai minőség saját meghatározása közben, a kritikáról föltett kérdések (melyek közben még szaporodnak is, mint a legyek) közül az elsőre adott válasz folytatása, és további válaszok:

A Chicagói Iskola saját (vö. „mert enyém”) interpretációja [0] legkönnyebben példákon keresztül érthető meg annak, aki szeretné megérteni, de blogíró mondatainak nem gördülékenysége ….etc. ezt a megértést akadályozza. Azzal, akit ez nem akadályoz, de nem akarja (vö. nyögés) megérteni, nem tudok, de nem is akarok mit kezdeni – annak a Kövér Laca által ajánlott megoldást tudom még javasolni (vö. kötél).

Szóval nézzük például Szélesi Sanyi Beavatás szertatását! A recepció vegyes, bár többnyire pozitív. Nem is lehetne más, egyik véleményező sem foglakozik a mű egészével: részleteiben ilyen-olyan hiányosságokat kérnek rajta számon, illetve a saját ízlésüknek nem megfelelést kifogásolják.
A Chicagói módszerrel vizsgálva mik lehettek a szerző szándékai az olvasóra gyakorolt hatásokat illetően (causa finalis)? Egy szándék nyilvánvaló: erkölcsi parabola (Nem tányérostévé, bazmeg!) állítás, mely egyaránt érinti az ember környezethez, és az ember idegenekhez való viszonyát. Ismerve Szélesi (causa efficiens) világnézeti elkötelezettségét, ez a parabola valójában korunk liberális-konzervatív vitájának ábrázolása a rassziszmusról és a környezeti tudatosságról, generációk közötti, világnézeti, ökológiai, vallási és etnikai toleranciáról etc. Elérte-e a szerző amit akart? HA kritikus lennék, ÉN azt mondanám (a kritikus szubjektivitása belép, de – lo and behold! – ettől Szélesi nem kapja meg egyből a nagyképű, írni nem tudó barom címkét), hogy nagyjából elérte. Katarzishoz hasonló állapothoz juttatott ugyanis a könyv végére, azáltal, hogy a parabolát személyes drámán keresztül tárta elém, de ezt a katarzist sajnos lerontja az emberek tömegpusztulása, amelyet valamiféle Isteni igazságosságként vehetünk, a rosszak, lám, megbűnhődtek Csakhogy ENGEM a fekete-fehér bibliai megoldás, miszerint a rosszal együtt pusztuljanak az ártatlanok is, taszít. A katarzis ereje így NÁLAM csökken, mert a parabola üzenete visszafordult: mi a garancia arra, hogy a bolygó, és nem a Föld igazsága az Igazság? Miért lenne automatikusan igaza a nem nyugati típusú civilizációnak?
A katarzishoz egyébként engem éppen azáltal jutatott a regény, hogy az írót néhány kevésbé nyilvánvaló (talán önkéntelen) szándék (célok) is vezérelte írás közben. Annak az apának a kapcsolata a fiával, akinek legnagyobb félelme a gyermeke elvesztése. Mivel a nő, mint olyan (anya, szerető, etc.) nemigen jelenik meg a szövegben feltételezhetek egy másik, didaktikusabb célokot: annak demonstrálása, hogy egy apa képes egyedül is felnevelni a fiát. Ismerve a szerző magánéletét (hatóok), vagyis, hogy a fia, válásuk után az anyjával maradt, ez a félem nagyon is állandó lehet. Számomra, aki ugyanebben a helyzetben van, ez a félelem napi realitás, annak bizonyítása, hogy képes lettem volna felnevelni a fiamat, égető, bár mai családjogi rendszerben meddő és felesleges kényszer, így könnyedén osztozom, mint FELTÉTELEZETT KRITIKUS, a szerzői szándékban, és kényelmesen magamévá teszem a műnek ezt a vonalát. Saját tapasztalataimon átszűrve hitelesnek TUDOM [1].
Miféle céloka lehet még a műnek? Ebben a szövegben végighúzódik egy transzcendentális szál, mely a végén sem kap világosságot, de célokként tiszta üzenete van: annak demonstrálása, hogy több dolgok vannak, mintsem… Ismerve a szerző életművét, és vonzódását a természetfelettihez, a mítoszokhoz (Elsősorban a Láthatalan város, de a Mysterious Universe ciklus, Kalandor ciklus), ez a szál egyáltalán nem meglepő, viszont más dimenzióba helyezi a szöveget, elmozdítja a tiszta sci-fitől a mágikus realizmus irányába. A szöveg ott tart ebben az irányban, ahol Bradbury történeteinek java része. Ha a szerzőnek ez volt (lehetséges, hogy ismételten akaratlan) célja, akkor megvalósult. Ismerve Szélesi különös (vö. nagyvonalú, felületes, hanyag) viszonyát a természettudományokhoz, és írói önmegjelölését, ez a cél tökéletesen érthető.
A célokok felmérése, leltárba vétele után mélyebben is megvizsgálhatók az elérési útvonalak, azaz mennyire támogatja elsősorban a témaválasztás és a cselekmény acélok elérését. Az elsődleges céloknak tételezett morális parabola megvalósításához a tudományos-fantasztikus keretek nagyon is helyénvalóak, alkalmasságukat sokszor (talán a kelleténél többször is (vö. klisé)) bizonyították. Gondoljunk csak arra, hogy Bradbury Marsbéli krónikákja éppen erről szól, vagy a legfrisebb frissebb példánál maradva, fontoljuk meg az Avatar történetét! Néhány bíráló a szerző szemére vetette, hogy a történetet más keretek között is megírhatta volna, nem lett volna okvetlenül szükséges a sci-fi díszlet, de gondoljuk csak meg: lehetne-e nagyobb kontrasztot, erőteljesebb ütközést és konfliktust elérni az ember-idegen különbségnél? Ember-más (idegen) ember viszonya ennél jóval erőtlenebb, mert ember és ember között legalább esély kínálkozik a megértésre. A sci-fi tematika tehát önmagában erőteljesen támogatja az elsődleges célok elérését, még akkor is, ha a téma realizálása helyenként a hatóok természettudományos hendikepje miatt zötyögős, és inkább a hiteltelenség irányába mozdítja a szöveget.
Hogyan érvényesül a tudományos-fantasztikus tematika a másodlagos célokok körében?
Az apa-fiú kapcsolat egyik vonulata (félelem és bizonyítási vágy) sem igényli a sci-fi tematikát, valóban megtenné egy csendes óceáni sziget is, de van-e magányosabb sziget egy idegen bolygónál, és ha a félelem vonalat nézzük, annak veszélyeinél, van egy nagyobb csábító az apa világnézetével szemben az idegen transzcendentalitásnál? A választott tematika ismét tehát inkább erősíti a kontrasztot ezeknél a célokoknál is. Legalábbis semmiképpen sem gátol, tehát az elsődleges célok megvalósításánál nyújtotta előnyöket nem negálja.
A természetfölötti lehetősége tételezésének céloka automatikusan kívánja a fantasztikumot, de látszólag éppen, hogy nem a sci-fit. Ez a szándék azonban – annak ellenre, hogy a történet fantasyban is megállna, meglenne tehát a kontraszt – a tisztán természetfölötti környezetben valójában nem működne. Hiányozna ugyanis a természetfölötti és a racionalitás kontrasztja egy tisztán természetfölötti környezetben. Valamennyi tételezett célokot így a sci-fi és a magreál keretei között lehetett volna megvalósítani. Nem hiszem, hogy a hatóok, a szerző szemére lehetne hányni, hogy abban a közegben mozog, amelyet megszokott, amelyben sikereket ért el. De tartsuk szem előtt, hogy az elmozdulás megtörtént!
A tematika után a történet következne, de ennek alaposabb áttekintéséhez nem elég, a szöveg egyszeri elolvasása [2]. Nekem pedig most egyszerűen nincs időm még egyszer elolvasni, de olyan teljes kritikát írni [3] sem, amit kellene. ÉN NEM RAGASZKODOM mindenáron a kritikusi címhez és ÁLTALÁBAN SINCS KEDVEM kritikát írni.
Tehát általánosságban a sokszor sablonos, kiszámítható és még többször naív történet nem mindig támogatja a morális parabolát (lásd előbb), a szoros, időben és térben zárt történet elsősorban az apa-fiú kapcsolat aspektusai ábrázolásának kedvez, nem beszélve a naívabb megközelítésektől. A trancendentális vonalat is jobban erősítené egy acélosabb sztori, de éppen a természetfölötti csábíthatja az írót könnyelműségekre (vö. húgyagyú kalandtörténet a áradása mély gondolati tartalom fölött, á la Banks, vagy éppen á la Szélesi mint Anthony Sheenard). Itt – hála Istennek! – ez nem történt meg.
Mivel a célokok valójában az olvasónál elért hatások, érdemes megvizsgálni, hogy a regény milyen olvasói környezetben próbál hatást gyakorolni. Azaz kitekinteni a potenciális olvasótábor lehetséges olvasmányélményeire, és közöttük elhelyezni a művet. Jelen esetben például az ember-idegen konfliktus hasonló célokoknak szentelt műveinek sora például Bradbury Marsbéli krónikákjától, Lem Solarisán és Édenén, illetve A Fivérek Csigák a lejtőnjén keresztül Wilson Bioszférájáig terjed. Az olvasói befogadás tehát megalapozott lehet.
Az apa-fiú kapcsolat célokként jelölése már sokkal unikálisabb a tudományos-fantasztikumban, hamarjában nem is igen jut eszembe sci-fi irodalmi előkép, így külön díjazandó a szerző bátorsága, hogy a magot egy kellően elő nem készített talajba vetette. Bizonyos vélemények nyilvánvaló értetlensége/elutasítása ezt alátámasztani látszik.
A természetfölötti összekapcsolása racionális világunkkal meglehetősen bőséges előzményekben, hiszen tulajdonképpen ez az egész magreál, erre épít Bradbury szinte teljes munkássága, és a manapság divatos szerzők is ezt a hullámot lovagolják meg – ez alól maga szerző eddigi életműve sem kivétel. Szélesi így igen nagy eséllyel talál olyan olvasót, aki műve ezen rétegét értőn és megértőn befogadja.

Ezek után lehet megnézni, hogy az alsóbb szintek (causa formalis és materialis), a forma és nyelv szintjei miként segítik vagy gátolják a célokok érvényesülését.
Formai szinten a regényforma (mint potenciálisan sokszereplős, sok történetvonalas, tág időkeretű képződmény) elegendő teret ad erre, mely teret azonban az író nem használta ki egészen: esélyt sem adott például egy olyan szál kibontására, mely a meglehetősen egysíkúan bemutatott földieknek legalább a motivációs hátterét megadta volna. A morális parabola fölállíttatott, és él, azonban egysíkúra (vö. lapos) sikeredett – minden bizonnyal a szerző szilárd világnézeti meggyőződése miatt. Azon el lehet morfondírozni, hogy okvetlenül szükséges-e a regényforma ezekhez a célokokhoz, főként az apa-fiú kapcsolat esetében, nem lett volna-e elegendő egy hosszabb novella. Azonban ez már csúnya beavatkozás az írói szuverenitásba, nem szeretnék elmenni ebbe az irányba, nem is helyeslem ezt a fogást [4].
A regény narrációja E3 személyű, múlt idejű, ez az az elbeszélésmód, mely a legtágabb lehetőséget kínálja az írónak, ha didaktikai céljai vannak. Jelen esetben a parabolaállítás, az apai nevelőpotenciál bemutatása, és természetfölöttire vonatkozó figyelemirányítás mindenképpen didaktikus, ennek megfelelően a narráció észrevehetően alárendelt a célokoknak, segíti azokat. Az apa-fiú viszonyokra irányuló célokoknál lehetséges, hogy E1 erőteljesebb hatást lett volna képes előidézni (ráadásul a szerzőnek ebben nagy gyakorlata van), de ez megint csak az írói szuverenitásba avatkozás. A konklúzió, hogy az alkalmazott narráció kellőképpen támogatja a célokot, legalábbis nem hat ellenükben.
Nyelvi szinten, mint a sci-fi alkotások zöménél [5], leginkább a regény elszalasztott lehetőségeiről beszélhetek. A nyelvi különbségeket (lehetséges szakadék [5]) ember és idegen között, vagy akár amit az évtizednyi különbség jelent a kultúra fősodrától elszakadt ember és a fősodorba tartozó telepesek között, az elsődleges célok szolgálatába lehetett volna állítani. Ez nem történt meg. A nyelvi szintet az író a tőle szokatlan verbális naivitással és didaktikus nehézkességgel, mintha kizárólag az apa-fiú viszony célokai szolgálatába állította volna, és mintha leginkább a gyermekes szülőket vagy az ifjúsági olvasóközönséget célozta volna meg ezzel.
És itt abba is hagyom a Bevatással való példálózást. Még annyit, hogy ugyanezt a fajta vizsgálatot el kellene végezni a regénnyel részleteiben is, egyre kisebb egységekre bontva, általában részek, fejezetek, történetblokkok, esetleg bekezdések szintjéig lehatolva. Megvizsgálni az egységek célokait, azok érvényesülését, és az érvényesítésükre szolgáló eszköztárat. Nyilvánvaló, hogy a kisebb részeknél, új, partikuláris célokok jelentkeznek, melyek önmagukban és aszerint is tárgyalást igényelnek, hogy a részek és sajátos célokaik miként szolgálják a mű egészének célokait.

Jó lenne, ha észrevennéd, hogy ebben a kritika vázlatban nem kapott helyet az író minősítése, a regény történetéről minimális információ szivárgott ki, és nem hozatott tematikai/ideológiai értékítélet. Mélyebbre hatolva természetesen egyre több konkrétum derülhet ki a történetből, a formai-nyelvi szintek kritikája illusztrációképpen kész szövegdarabokat idézhet a könyvből, de a spoilerezés mindenképpen elkerülhető, mert nem az írói teljesítmény besározása a cél részletek önkényes és tendenciózus kiragadása, valamint történet/cselekmény/tematika/írói eszköztár (szintén önkényes és tendenciózus) demonstratív lefitymálása által, hanem a regény alaposabb megértése.

Van még egy példám, mely még világosabban mutatja a Chicagói megközelítés előnyeit és a hagyományos textuális/tematikai kritika vakfoltjait [6]: az Új Galaxis 14. számában jelent meg Dávid Attila egypercese, melynek címe a szám (és a pályázat) címével azonos: A Naprendszer újrafelfedezése.
A novella fogadtatása csaknem egyenlő a nullával, az egyetlen, meglehetős sommás vélemény, melyet eddig találtam ez:

"Extra rövid kis írás, teljesen felejtős, önreflexiv témával."

Mely semmit sem árul el magáról a novelláról, annál többet a véleményalkotóról, de erről már a két előző, hasonló témájú posztban értekeztem.

Mit kezdene ezek után a Chicagói Iskola az írással?

Először is, mi lehet a novella céloka? Mivel a novella hangvétele szatirikus-ironikus, adódik a feltételezés, hogy elsősorban nevettetés, szórakoztatás. Ezt a célt az írás eléri, mosolyra fakaszt, mint azt tapasztaltuk Írószövetségbeli felolvasásakor. A szatirikus-ironikus hangvétel azonban általában rejtettebb célokokat is rejt. Mit akar nevetségessé tenni a novella? Először: nyilvánvalóan az irodalmi pályázatokat, a maguk formai/terjedelmi kötöttségeivel. Másodszor: magát a témakiírást, a maga – nem sci-fi fanok számára nevetségesnek ható – fontoskodásával, és korlátaival. Harmadszor: a kiírás szellemeskedő és emiatt félreérthető témamegjelölését magát (mely az én bűnöm). Negyedszer: magukat a pályázókat, az írókat, az alkotói folyamat esetlegességét. Ezek elé az írás sikeresen tartott görbe tükröt, a mellék-célokokat így elérte, teljesítette. Mi lehet még? A novella csattanója, azoknak, akik tisztában vannak a Mars jelen állapotával, szatíra mögött kínál még egy célok-réteget: ökológiai miniparabolát, vagyis, lám, miért olyan a Mars, amilyen. Mivel ez egyértelműen adódik a csattanóból, teljesítése is adott.
Mivel a célokok egy része egyértelműen a sci-fihez kapcsolódik, a tudományos-fantasztikus témaválasztás megkerülhetetlen azok szempontjából, a témaválasztás általában támogatja megvalósításukat, hiszen a tudományos-fantasztikus irodalom is irodalom, a pályázatai éppen olyan esetlegesek, mint az elitirodaloméi, az ökológiai vonalat pedig a Föld-mars párhuzam kontrasztja mindennél jobban támogatja. Ráadásul ez a megoldás, ezek a célokok ezen a speciális antológia számon kívül sehol másutt nem nyerhetnek igazolást, hiszen éppen ennek a számnak a témájával, címével kezdenek játékba. (Az antológiaszerkesztő elkövethette volna azt a hibát, hogy nyitó vagy záródarabul választva az írást, zárójelbe teszi vele a többi alkotás komolyságát, és/vagy olybá teszi a szerkezet, hogy a többi novella jóformán csak felvezetésül/háttérül/indokul szolgál ehhez. Szerencsére – valószínűleg véletlenül – nem így jártam el.)
A novella írójáról nem tudhatunk semmit, azon kívül, hogy kezdő író, így feltehetően fiatal. A hangvétel és a témaválasztás is erre a korosztályra vall, a hatóok így összhangban van a célokkal, bár feltehető írói tapasztalatainál nagyobb tehetséget árul el az alsóbb szinteken.
A formaválasztás – egyperces – tökéletes a modern szatírához, a történet is tökéletesen illik a terjedelemhez, így a causa formalis egyértelműen a célokok irányába hat. Nyelvi szinten a szereplők a helyükön vannak: az író és barátja a causa efficiens esetében feltételezettek szerinti korú, így a kissé nyegle, ugratós nyelvezet összhangban van a cselekménnyel és a szereplőkkel, szintén a célokok irányába hat.
Túlságosan sok értelme nincsen az alig egy oldalnyi (2500 leütés) novellát elemeire bontani, mert ami az egészre vonatkozik, az – ebben az esetben – érvényes a részekre is, újabb célok nehezen lenne feltételezhető, meg kell azonban jegyezni, hogy a formai és nyelvi elemzés lehetne alaposabb annál, ami következik, és bizonyos részek alsóbbrendű céloka nyilvánvalóan meghatározható. Különösen igaz ez az a párbeszéd – és a novella – utolsó mondatára, hiszen itt, a csattanóban jelentkezik az ökológiai célok, a párbeszédes forma mintha ennek a felvezetését szolgálná. A szinte elhanyagolható terjedelemben az író arra is képes, hogy jellemvázlatot szolgáltasson a két szereplőről, a kissé nagyképű, pragmatikus és pimasz íróról, és tudálékos barátjáról.

Nos, ezek azok az okok, melyek miatt a novellát közlésre választottam, és – igaz, fogcsikorgatva :-) – meglehetősen magasra értékeltem. Ugyanis a maga nemében a tökéleteshez közelít, és tulajdonképpen nem számít, hogy nem az örökkévalóságnak [7] készült. Ebben az utolsó mondatban már benne van egy, a könnyelmű véleményezők új hullámának szánt újabb fricska, de erről bővebben majd később.

Folyt. köv.

Jegyzetek:

[0] Szükségszerűen interpretáció, mert az akadémikus urak nemigen szolgáltak recepttel, és illusztrációik félreértésekre adtak/adnak alkalmat. A célok ilyetén értelmezése például biztosan nem a Chicagói Iskola sajátja, viszont hűbbnek érzem az arisztotelészi logikához.
[1] Egy későbbi kérdésre válaszolva már most el lehet gondolkodni azon, hogy aki nem tapasztalt meg valamit ÉS nem kellően empatikus lélek, képes-e hitelesnek érezni annak a valaminek bármilyen megjelenítését.
[2] A kritika jobbára esélytelen, hogy meghatározza egy szöveg minőségét és sorsát (kivételes eset az újrafölfedezés, mint mondjuk Shakespeare-nél), az olvasók tömege ugyanis felülír minden ítéletet (vö. a bolsevik kultúrpolitika esete Faludyval, avagy a Villon fordítások 29+. kiadása). Ezt lehet sajnálni vagy örülni neki, de a végén Barthes igazsága derül fel: az az irodalom, ami újraolvasható. Minél többször, minél több ember (generáció) számára újraolvasható, annál maradandóbb, annál függetlenebb saját korától és alkotójától – annál értékesebb.
[3] Ez nem azt jelenti, hogy a regény újraolvashatatlan [2], csak éppen most nem akarom újraolvasni. Azt sem jelenti, hogy recenziót éppen ne írhatnék egyszeri olvasás után, bár recenziót általában arról írok, amit érdemesnek tartok újraolvasni.
[4] Nálunk a véleményezők sajátos (vö. sajnálatos) háttere ilyen esetekben mutatkozik meg. Tudniillik, amikor az írói szuverenitás hatókörébe tolakszanak olyas beszólásokkal, hogy „Ezt így vagy úgy kellett volna megírni.”, vagy még explicitebb módon: „Ezt így vagy úgy írtam volna meg.”, lelepleződik, hogy tulajdonképpen az írói konkurencia szólalt meg. A kritikus nem az író versenytársa. Régen rossz, ha az. Ha író kritizál – miért ne tehetné? –, fogja vissza magát, esetleg írja meg témát – jobban! Speciel ezért is ragaszkodom az ÚG tematikus szerkesztéséhez: adott téma bemutatásával kiderül, hogy oroszlánkarmokról vagy patáról beszélünk.
[5] Nagyszerű kivétel: Joe Haldemen, Aki nem tud !tangul… című novellája.
[6] A jó Derrida úrról nem is szólva.
[7] Van egyáltalán valakinek fogalma az irodalmi alkotások átlagos felezési idejéről [2]?

6 megjegyzés:

sezlony írta...

És mi van akkor, ha a fenti kérdéseket egy megjelent vélemény nem ilyen szabatosan, de épp úgy megvizsgálja, és más álláspontra jut? Mert őt személy szerint nem juttatta katarzishoz hasonló állapotba, ezért a regény a célját az ő szemszögéből nem érte el. Stb., stb.

Névtelen írta...

Bár én alapvetően szövegközpontú vagyok, ha kritkiáról van szó, a leírtak teljesen elfogadhatónak és helytállónak tűnnek a gyakorlati alkamazásban - egy kivétellel. A személyes szféra ilyen intim és közeli felfejtése és behelyezése az elemzésbe csak kitünetett szerepből lehetséges (szerkesztő, barát). Egy mátészalkai kritikus (ez nem oximoron:))vajmi keveset tudna Szélesi magánéletéről...Ennek a szálnak inkább a kanonizált írók életrajzában van a helye, pl. Petőfi, kinek életéből állítalag már csak 16 napjáról nem tudunk semmit.

balfrasz írta...

sezlony,

akkor az van, hogy ő nem látta. Nekem mi közöm hozzá? Ha kritikát írok (nem írok), mi közöm hozzá, más mit ír?
Legfeljebb akkor van közöm hozzá, ha:
1. abból amit ő nem lát, nem él át messzemenő következeztést von le
a, az író
b, a többi, nálánál esetleg szélesebb látókörű/empatikusabb kritikus/véleményező szellemi kapacitásáról
és ezt közhírré is teszi.
2. ha olvasóként infót keresek, kritikákat vetek össze, és a többség talál ilyesmit, a kisebbség pedig nem. Akkor esetleg elgondolkodhatok a nem észrevevő kisebbség látókörének szélességéről/empátiakészségéről - vagyis véleménye megbízhatóságáról. Ha nyilvánvalóan ordító elhallgatásról/ferdítésről van szó, esetleg elfogultságáról is.

Kedves Névtelen,

De az a 16 nap! :-)

Nem mondok mást. Kitüntett szerepem, hogy valamennyire barátomnak mondom az írót. Ha kritikus lennék (Nem vagyok, hál' Istennek!), ennek illene kiderülni, és ki is derül - viszont ezen ismeretség révén képes vagyok mélyebbre látni és, ha ez az írót nem zavarja, ezt az infót esetleg megosztani másokkal a jobb megértés reményében.

Névtelen írta...

"Kitüntett szerepem, hogy valamennyire barátomnak mondom az írót. Ha kritikus lennék (Nem vagyok, hál' Istennek!), ennek illene kiderülni, és ki is derül"
-
"Ugye senki sem lepődik meg, hogy valamilyen, itthon kevésbé ismert angolszász szerző(k) és/vagy a gonzószerző rokonai, barátai és üzletfelei által alkotott művek, esetleg magának a gonzó szerzőjének szépirodalmi produkciói garantálják a legmagasabb minőséget."

balfrasz írta...

Ugye névtelenke, milyen könnyű kifordítani valamit? Értesz te ehhez! Ezért fizetnek?

Ez a fajta érvelési csalás az említett ignoratio elenchi és a non sequitur ismert keveréke.
Ugyanis:
1. nem tételeztem Szélesi művét mint követendő minőséget, csupán elemeztem kicsit
2. nem tagadtam a baráti viszonyt, (mint a gonzó kritika derékhada tagadja az egymás közötti kies kis kapcsolatait) hogy ebből az "elfogulatlanságból" (vö. kripto praeoccupatio) jelöljem ki követendő minőségnek.

Nice try!

Névtelen írta...

Nem fizetnek. Gyárilag vagyok geci.
Puszi.