La Nausée

Bár az undor nem a leghelyesebb kifejezés, a surfeit lenne az, a csömör, de mit tegyek, ha ez a hülye Sartre ezt a címet választotta magának.

Csömöröm van, elég keményen, több dologtól, és észrevehetően lehúzódtam emiatt az netről is – nem mellesleg mert éppen az internet omnipresentiája váltotta ki a csömör egy részét. De a csömöröm leginkább a HUNGAROCON-on indult be, és mindannyiunk kedvence, a sci-fi ellen irányul. Nem javít a dolgon, hogy íróként képtelen vagyok nem sci-fit írni. (Még akkor is, ha a magas zsűri nem sci-finek nyilvánította az India alkirályát… Meg kellene mondani különben, hogy akkor mi a csuda, he?) És sokak bánatára azt sem jelenti, hogy abbahagynám ezt a dolgot.

Arra jutottam csupán, amit kedves barátunk, Bolyki Tamás állított zombi pamfletjében, hogy tudniillik a scifi halott.

Természetesen nem úgy és azért halott, ahogyan barátunk hiszi. Például igencsak kétséges az az implicit állítás, hogy éppenséggel szerény hozzájárulásom jelenti a halálos döfést a zsánerre, ettől azért halottabb – vagy élőbb – az ügy, és – hogy megfordítsam – az az implicit állítás sem állja meg a helyét, hogy a halott egyből életre kelne, ha barátunk (és valamennyi hasonlóan borzalmasan elnyomott tehetség) regényei és novellái százasával jelennének meg a hazai kiadásban.

A sci-fi ugyanis – “Mint tudjuk“ Hehehehe! – az egész világon halott, erről igazán könnyen meggyőződhet az, aki kihúzza fejét a seggéből és egy kicsit utána olvas, mondjuk a valaha volt dicsőség mezején, az Egyesült Államokban az ún. sci-fi megjelenések körében (mennyiségi és minőségi ételemben egyaránt), de akár csak ha szétnéz olyan valaha volt SF nagyhatalom könyvkiadásában, mint Frankhon. Az hogy hallhatóan fecseg a felszín, csak annál fájdalmasabbá teszi, hogy hallgat a mély… Mélyen hallgat. Ahogy a hullák szoktak.
Egyszerűen idejétmúlt a technológiai [1] zsáner, mivel egyrészt a technológiában rejlő lehetőségek szinte teljes tárházát megírták elődeink a hetvenes évek végére [2], másrészt a technológiai fejlődés, a technológia lehetőségeit értő elme számára messze túllépték az általában laikus természettudós [3] sci-fi írók technológiai fantáziáját. Harmadrészt, a közönség is felnőtt. Na nem a technológiához, abban még rosszabb is a helyzet, mint a kilencvenes évek elején/közepén, amikor Carl Sagan azt találta mondani, hogy aszongya:

“Olyan társadalomban élünk, mely teljes mértékben a tudománytól és a technológiától függ, és amelyben alig valaki tud bármit is a tudományról és a technológiáról.”

Hogy úgy van!

Kedves közönségünk abban az értelemben nőtt fel, hogy átlát a sci-fi bűvésztrükkjein, mivel fizikailag is felnőtt, és rájött, hogy becsapták. Igen, átverték, mert ő bizony kamaszkorában, az ötvenes-hatvanas évek technológiai optimizmusában, készpénznek vette a repülő autót és az űrvárosokat. Ezt nem lehet azzal elintézni, hogy a sci-fi írók nem ígértek semmit. Bár ott még nem tartunk, hogy az írott szó mágiája működjön, és minden valósággá váljon, az ember esendő lény, és ha elég sokan és elég meggyőzően azt mondják neki, hogy felnőve űrvárosokban fog lakni és egész jéghegyeket transzportál át az Antarktiszról az ausztrál sivatagba, de ha nem, akkor is helikopterrel jár munkába, konzervnyitóját és szemétmegsemmisítőjét legalábbis atomenergia hajtja, akkor hajlamos lesz ezt kézpénznek venni. Különösen akkor, ha például az építészet, vagy az autó és konyhai készülékipar külsőségekben még támogatja is ebben. Nem lenne szabad elfeledkezni a harmincas évek amerikai sci-fi képregényeinek stílusában épült gyorsbüfékről és benzinkutakról, a sokszárnyú, az aszfaltról felemelkedni látszó automobilokról (Dejszen még a Trabinak is vót szárnya!), és természetesen a Rakéta porszívóról sem (látnád csak a Kitchen aid robotgépemet!)… Tehát mindezeket a gyerekkori álmokat kéri számon a felnőtt közönség, és – valami különös oknál fogva – se űrváros, se atomkonzervnyitó, se repülő autó [4]. Van viszont Windows és globális környezeti katasztrófa. Miért is adjon hát hitelt a továbbiakban annak zsánernek, amely ily rútul becsapta? Nem fogja a fiai vagy lányai kezébe sem adni.

Így megy ez.

A sci-fi ráadásul irodalmilag sem volt képes megújulni az ötvenes évek vége óta, hacsak nem tekintjük megújulásnak a CP katymaszát – de inkább ne tekintsük! Háromszáz-egynéhány kortárs novellakézirat elolvasása után, azt hiszem, egy bizonyos erős statisztikai valószínűséggel mondhatom, hogy nem is fog. Még mindig ott tartunk, hogy harmadrangú, Doyle idejéből származó krimisémákra [6] építgetjük már-már bántóan egyhangúan egyes szám első személyben szóló műveinket [7]. Ha valaki marlowe-i sémát használ, azt ma zseniként üdvözöljük.
Az üdítő kivételeket viszont az interzsáner kísérletek (lásd később), és a hipererőszakos, trancsírozós művek jelentik, melyek utübbiaknak valójában semmi közük a sci-fihez, a sci-fi keretek többnyire a torz mát tükröző még torzabb jövőképek elképzeléseinek ürügyeként szolgálnak. Ami gyávaság, barátaim: merjük kimondani egyenesen, hogy a világ szar, és ne a jövőbe kilőve piszkálgassuk a ma szarkupacát! A híresztelésekkel ellentétben lehet forradalmat csinálni! Na, nem az irodalomban...

Annál is inkább lehetetlennek érzem az irodalmi megújulást, mert saját írásaim gyengécske kifejezésbeli kísérletei kapcsán azt tapasztalom, hogy az irodalmi megújulásra nincs is igény. Egyelőre ott tartunk, hogy a hazai “kritika” képtelen értelmezni egy novellacímet vagy meghatározni egy szereplő nemét. Arról a keserű tapasztalatról nem is szólva, hogy egy-egy személyes beszédmód írásos megjelenítése micsoda félreértelmezésekre adhat okot [8].

Well, a sci-fi könyvkiadás paradox módon mégis üzlet – még nálunk is. De olvasói részről korántsem az a tudományos-technikai érdeklodés a hajtóereje, mint a harmincas-hatvanas években, nem is a technológiától való rettegés, mint az ötvenes-hetvenes években, vagy a techno pesszimizmus, mint a hetvenes-kilencvenes dekádokban, hanem az egyszerű, kétkezi szenzációhajhászás, mely hollywoodi látványgyár szuperprodukcióiból kiszivárogva veri bele az utolsó szögeket a sci-fi koporsójába.

Mivel azonban a sci-fi egyelőre Hollywood infúziójára kötve még jó üzlet, hát kiadják, és mindig akad, aki elolvassa. Annál is inkább, mert az okosabb [9] sci-fi szerzők megtalálták, hogy hogyan váljanak le a dög bűzlő teteméről: olyasmit írnak, melyet én interzsáner kísérletnek nevezek, vagyis a fantasztikus alzsánerek olyan összemosását, melynek végeredményében a jó anyja se ismerne se rá a sci-fire. E téren még legalább két generációnyi lehetőség van az előre menekülésre, ahogy pl. azt Miéville vagy Murakami teszi.

A sci-fiben rejlő üzleti lehetőség nálunk természetesen kissé más. Ha a sci-fi könyvpiacot figyeled, az még mindig jobbára a bolsevizmus felemássága okozta adósságokból él. Így aztán a biztos angolszász siker fényében ritka az a könyvkiadó, aki kezdő magyar szerző könyvét kiadja. Mi, vének, akiket az új generációk saját érvényesülésük legfőbb kerékkötőinek tekintenek, és a sci-fi hullarablóinak és hóhérainak neveznek, egy furcsa kegyelmi állapotnak köszönhetjük kétes karrierünket – a magyar sci-fi utolsó rángásakor kiürült kiadói térnek. A kiadói emberek derékhadát viszont most a mi generációnk adja, és ha temérdek (ironizáltam: bármily furcsa, regényből nincs sok) agyhalott műből kell választani, akkor azt az agyhalott művet választják, mely legalább generációsan közel áll hozzájuk.

That’s all folks!

Mindenhez tegyük hozzá a magyar könyvpiac, hm, sajátos állapottyát! Egy gondolatkísérlet erejéig képzeljük el, hogy mi volna, ha a könyvterjesztő (és az általa pavlovi reflexek útján erre trenírozott olvasóközönség) szeme előtt nem az új címek mennyisége lebegne ("Még. még, még még! Ennyi nem elég!"), hanem kevesebb címben, és nagyobb példányszámban gondolkodnának! Mi történne egy olyasféle utópikus álomban, ahol egy sci-fi regény mondjuk 10-15000, horibile dictu, harmincezer! példányban jön ki az egy-két-háromezer helyett, és sokszorosan meghozza az árát a kiadónak, amelynek így többlet tőke kerül a kezébe, hogy – ha erre perverz hajlama van – mondjuk egy ígéretesnek látszó kezdőt kísérletképpen, alacsonyabb példányszámban, de kiadjon, és promótáljon? Mi történne ekkor? Nos, a sci-fi továbbra is halott lenne, de legalább engem nem néznének hullarablónak, sőt hóhérnak… Valójában a jelenlegi terjesztésben továbbra sem történne semmi a hulla reanimálása terén, mivel a terjesztés jelenlegi rendszere nem ad a kiadónak megbízható minőségi és mennységi információt döntése – új szerző bevezetése – sikeréről. Az utópiában tehát a terjesztő a terjesztésben és a valós adatok szolgáltatásában lenne érdekelt. És persze lenne megbízható, nem önmaga előtti tetszelgésbe borult kritika, és feddhetetlen díjak… Meg tej és méz a Dunában…
Ebben az ideális rendszerben mindenkinek szinte egyenlő esélye lenne megkísérelni feléleszteni a Nagy Halottat, amíg azonban a jelenlegi szisztéma nem változik, üvölthet bármit a különféle kinoid kis és közepes ragadozók [10] kara, a hulla reanimálására a leghaloványabb esély sincsen.

Magánvélemény, hogy erre egyáltalán semmi esély sincsen, ámde értelme se sok, viszont nem akarom elvenni senki kedvét. Hülyébbek esetleg megpróbálkozhatnak ezzel a jelenlegi szisztémában is, gallért felhajtva, állat büszkén fölszegve, egyedül, de én szóltam: senki se jöjjön sértődötten, vérző orral az ablakom alá hullarablót ordibálni…!

Mi lenne hát a megoldás?
Hát – elsőre abbahagyni a sci-fikedést. Felmondani a belterjet. Kilépni az irodalom tágabb színpadára, újra meg újra, amíg az a másik közönség, amelyik kissé népesebb, mint a mi jelenlegi [11] olvasótáborunk, hajlandó észrevenni minket, és odafigyelni ránk. Megmutatni az értékeinket, nem partikulárisan, hanem mint valami egész fontos részét. Hogy megtanuljanak értékelni (le vagy föl – jelen pillanatban mindegy) minket. Tudom, hogy nehéz, hogy könnyebb gettót kiáltani, lemeztelenített mellkassal áldozatnak, sőt mártírnak feltüntetni magunkat, tocsogni a langyos, ámde annál szűkösebb és egyre büdösebb, pimpósabb vizű pocsolyában, vélt vagy valós sérelmek miatt gyepálni egymást, a másik impotenciájára mutogatva elvonni a figyelmet saját lankadt pöcsünkről…
A lektűrnek Magyarországon hatalmas olvasótábora van, paradox módon általános iskolai kötelező olvasmányaink, ha szigorúan vesszük, a lektűr kategóriájába tartoznak. Írjunk jó, érdekes lektűrt, és ennek ürügyén csempésszük vissza a sci-fi témákat az irodalomba, mert bármilyen más típusú lektűrnek nagyobb esélye van kötelező olvasmánnyá válni, mint az ezerszer lejáratott, belső viszályai által rémületesen szétforgácsolódott és – ne feledjük! – halott sci-finek!

Addig is, itt van az Új Galaxis, melynek első valódi sajtópromóciója is megszületett Sárdi tanárnő jóvoltából a szombati Magyar Nemzet hasábjain.
A véletlen – melyben nem hiszek – úgy hozta, hogy a honlapra éppen ma éjjel kerül fel az Utópia pályázat értékelése és még más egyebek is. Figyeljetek!

Mi páran, régi hullarablók itt virrasztunk ugyan a dög mellett, hátha akad még valami pénzzé tehető, de nem fogjuk le a kezét annak, aki próbálkozik az újraélesztéssel. Sőt, jómagam, amilyen aljas vagyok, a villámhárítóra kötött csupasz vezetéket magam adom az önként jelentkezők kezébe… Várjuk a vihart a biliben!

És jól szórakozom…

Ja, szerdán, 16-án, este hatkor az Írószövetség Bajza utcai palotájában a Metagalaktika 11 stábja, így jómagam is várjuk az érdeklodoket.

Jegyzetek:

[1] Ebben az összefüggésben a tudományt említeni: blaszfémia.
[2] Az ún. cyberpunk semmi újat nem mondott, mindössze mikrohullámon felmelegítette az elődök húsdarálón lehajtott, és lejárt szavatosságú fűszerekkel megvadítani szándékozott ötleteit. Nuke ‘em, baby!
[3] Hú, de PC vagyok! Mintha romát mondanék cigány helyett. Szóval zavaros fejű, mindenféle tudománynépszerűsítő zanzát összeolvasó, és összezagyváló, a legrosszabb értelemben vett, nem ritkán monomániás amatőrök, akik legföljebb az értelmetlen technoblablában jeleskednek. Ha egy CP író és /agy olvasó egy egyiptomi áldozópap áhítatával kiejti például, hogy Turing teszt, hát összepisili magát a gyönyörűségtől. Vagy figyeld a poszthumán apostolait onanizálni az ő méretes szingularitásukkal…
[4] Én természetesen repülő autóról álmodom, még mindig, és ez nem is fog már megváltozni. Legfenebb csinálok magamnak egyet, ha sok pénzem lesz.
[5] “We live a Society exquisitely dependent on science and technology, in which hardly anyone knows anything about science and technology.” A mondás bővebb változata 1995-ben hangzott el egy interjúban, ez szerintem korábbi. És frappánsabb.
[6] Ez ellen Lem csaknem negyven éve szólalt föl. Ez ám a reakcióidő mi? Még a búvár hencser is gyorsabban tanul…
[7] Többnyire jó magasról szarva az egyes szám első személy belső logikájára.
[8] Erről Odónak is lenne egy kitűnő, tragikus anekdotája.
[9] Az ostobább folytatja a régi módit, legfeljebb Hollywood látványgyárának igézetében mindennek a léptékét megemeli pár nagyságrenddel, grandiózus plotokban éli ki magát.
[10] Sakálok, hiénák és farkasok. “Figyelembe ajánlom, hogy az átlott oldal valóság, a szabadság illúzió.” Egy háziasított dögkeselyű emlékirataiból…
[11] “Kicsit savanyú, kicsit sárga, de a mienk!”