A hónap mottója

Saját gondolataink kifejezésének joga azonban csak akkor ér bármit is, ha képesek vagyunk arra, hogy saját gondolataink legyenek."
Eric Fromm

2008. április 23., szerda

The Real Color of a Hungarian Orange

Az bizony sárga.
Mint az irigységé.
Ezt most azért hozom föl, mert bármily időhiányos vagyok, néha csipegetek blogokból, és most egy igen ízletes, bár kissé már spájzszagú (nem megsértődni, archívum!) csemegére akadtam. Ugyebár itt egyes írók azon furcsa szokása állítódik ki a net pellengérére, hogy megmondják a véleményüket egy írótárs alkotásairól, horribile dictu még a negatív véleményüket is. Ami a Hackett szemében igen gusztustalan tett és nem lehet más motorja, csakis az irigység. Mármint a negatívumokra rámutatásnak. Jót azt persze szabad. Sőt, talán kötelező. bawrátok között legalábbis.
Well, SzVSz többek között ezért tartunk itt, ahol vagyunk.
Megpróbálom nem magamra venni ezt a bejegyzést, bár bizonyos dátumok, 20080210, 20080212 és 20080219 meglehetős logikai láncolatot alkotnak, és jelenleg a sci-fin belül jóformán csak magam vagyok, aki íróféle létére többé-kevésbé szabályos rendszerességgel ír arról, amit a nálánál legalábbis szentebb* írók alkotnak.
Szóval, ha mindennek ellenére esetleg mégis az én irigységem lett volna ottan kipécézve, akkor szeretnék néhány dolgot tudomásra hozni:
1. Egyáltalán nem vagyok irigy természetű
2. Ha az lennék is, a magyar fantasztikus irodalom 1973 óta (az Ellenpont megjelenése) nem produkált olyat, aminek egy teljes bekezdését íróként irigyelnem kellene. Ez nem (csupán) saját nagyságom kinyilatkoztatása, hanem egy sajnálatos tényállapot.** Ugyanis mindeközben egy Esterházyt vagy egy Temesi Ferencet minden fenntartás nélkül, intenzíven és életmű szinten, szinte soronként irigyelni tudnék. A sárga földig.
3. A recenzált külföldiek közül bizony annál többet irigylek, hadd ne soroljam, őket, lásd a könyvismertetésekben azok, akikről egyértelműen jót írtam.
4. Vannak írók, külföldiek, magyarok, akikben a potenciált látom, és komolyan haragszom rájuk, hogy ilyen vagy olyan írói hibákat elkövetnek - csupán saját túlértékelt egójuk miatt. Róluk megírom a jót és a rosszat is.
5. Mint már mondtam, sem az ellenség negatív, sem a barát pozitív véleménye nem elfogadható ítélet. Ezért az ilyesmi nem érdekel, és magam sem művelem.

Jegyzetek:

* Tudod, hogy a szenteknek az ő kis kezük miféle irányvektor szerint ábrázoltatik... :-)
** A helyzet ez:

Na, ebben az iorodalmi térben helyezd el az Ellenpont óta született műveket. De őszintén ám!
Segítek:
  1. a Stílus tengelynél vedd figyelembe magát a stílust, a jellemábrázolást, az dramaturgiát, a párbeszédeket, a szerkesztést
  2. a Gondolatiságnál a történetet, a filozófiai, etikai, tudományos gondolatok helyes előfordulását, a zagyválás negatív gondolatiságot jelent
  3. az Eredetiség tengelyt talán nem kell magyaráznom. Vagy igen?
(Ha lenne egy kis időm, programoznám, hogy ki ki elhelyezze a maga üdvöskéit, de sajnos másra sincs.)

8 megjegyzés:

Névtelen írta...

"sem az ellenség negatív, sem a barát pozitív véleménye nem elfogadható ítélet."

Ezzel teljesen egyetértek.
Te is tudod azonban, hogy olykor a negatív ítélet nyomán lesz valaki ellenség, illetve a dícsérő szavak miatt barát, azaz az ok-okozat csúnyán felcserélődik. Na, ez még nagyobb hiba.

Névtelen írta...

Igaz...
Olyat még nem hallottam, hogy a negatív (vö. gonzo) kritika nyomán író és kritikus kebelbéli jóbarátokká váltak volna. :)
(spec. Hatvágner Attila sem tartozik a kiskedvenceim közé)
Ellenben előfordult, hogy a pozitív kritika ráébresztett a kritikus részéről történő lefetyre.
Kapcsolat szakadt. :)

Balfrász írta...

sezlony,

izé, ez egy olyan viszkető érzés, inkább kellemetlen... sőt fáj - igazat kell adnom neked! :-)

Eve,

meglehet, egyszer még Rorimack, meg én, meg az összes Hannibál Lector egymás kebelére borulunk, és barátok leszünk... Csak a nulla valószínűségű esemény be nem következtében lehet megbízni. :-)

Névtelen írta...

A kritikára kétféle módon lehet reagálni: figyelembe veszem vagy nem.
Ha nem foglalkozom vele, további teendőm nincs.
Ha figyelembe veszem, megint kétféleképpen reagálhatok: elfogadom vagy nem.
Ha nem fogadom el, megint nincs vele tovább dolgom, legfeljebb bosszankodhatok miatta.
Ha elfogadom, megint kétféleképpen reagálhatok: beismerem, hogy a kritikusnak igaza volt, és a javaslatai szerint próbálom a továbbiakban kijavítani a hibákat (el sem követni), vagy beismerem, hogy bár igaza volt a kritikusnak, de a jövőben eszem ágában sincs megfogadni a javaslatait, illetve nem is vagyok képes rá.
A probléma ott kezdődik, amikor a kritikusnak nincs igaza, de ezt csak én tudom, ő nem akarja beismerni. :)

Komolyra fordítva a szót…
Azt gondolom, nem kellene ekkora ügyet csinálni a kritikákból. Amikor megszületik egy mű, lesznek olyanok, akiknek tetszik, és lesznek olyanok, akiknek nem.
Na és aztán?!
Szerintem, az tesz igazán naggyá egy írót, ha idővel önmaga is képes felismerni a hibáit, és anélkül javítani, hogy más felhívná rá a figyelmét.
Amikor egy könyvet olvasok, nem szoktam hibákat keresgélni. Eszembe sem jut, hogy kritizáljam. Mindössze egyetlen szempontot veszek figyelembe: gyakorol rám bármilyen hatást vagy nem gyakorol…
Azt hiszem, Fonyódi Tibi teszi a legjobban: egyáltalán nem törődik a netes kritikákkal.
Legalább nyugalma van. :)

Laura

Névtelen írta...

Laura: amíg az ember "friss szerző", azaz első művei kerülnek a nyilvánosság elé, roppant érzékeny a visszajelzésekre. Később már nem annyira fontos ez az egész, eljut oda, amit Te is írtál: helyén kezeli ezeket (és ez nem azt jelenti, hogy nem gondolkodik el a tartalmukon).

Szintén a pálya elején járó szerzők gyakori hibája, hogy túlbecsülik a saját képességeiket és tudásukat, a megjelenéstől már "kész" szerzőnek gondolják magukat, így meg aztán főleg hajamosak ellenségesen reagálni az elmarasztalásra.
Később, több tapasztalattal a háta mögött az ember azért egyre inkább látja, hogy menyit lehet még fejlődni, melyek a saját gyengeségei és más szerzőkhöz képest is reálisabban el tudja magát helyezni egy képzeletbei skálán.

Névtelen írta...

sezlony: ebben nagyjából egyetértünk. :)
Én is erre utaltam:
"Szerintem, az tesz igazán naggyá egy írót, ha idővel önmaga is képes felismerni a hibáit, és anélkül javítani, hogy más felhívná rá a figyelmét."

Laura

Balfrász írta...

Az tesz igazán naggyá egy írót, ha nem hibázik. :-)

Walz Gézának, a Szent István Egyetem doncensének egyik jegyzete kezdődik állítólag így: "Csináljuk elsőre jól!"

De komolyan, egy gyatra szaharban felismerni a hibát nem biztos, hogy remekművet eredményez és nagyságot tételez. Mert ott van, hogy: akkor először mé'?
Zsoldos úgy robbant be előzmény nélkül a Vikinggel, hogy abban alig van hiba. Egy figura meg a Solarián ötven (50) novellát rakott fel, és ebből, a sok sok basztatás után vagy ellenére a legutólsó volt éppen olvasható. Ez persze pont a te állításod támasztja alá, de mégsem. :-)

Az a nagy író, aki gyengéivel nem áll a nyilvánosság elé.

Névtelen írta...

Sokféle véleményt olvastam már a kritikákról és arról, mi teszi naggyá az írót.
De minek strapáljam magam, hogy megfogalmazzam a saját gondolataimat e témában? :)
Nietzsche már megtette helyettem:

„Az éleseszű és világos írók szerencsétlensége, hogy laposaknak nézik őket, s ezért nem fordítanak rájuk fáradságot; a zavarosaknak pedig szerencséjök, hogy az olvasó elvesződik velük és a saját buzgalmán érzett örömet is az ő javukra írja.”

„A legjobb szerző az lesz, aki szégyelt íróvá lenni.”

„Nem fogok többé olyan írót olvasni, akin megismerni, hogy könyvet akart írni: hanem csak olyanokat, akiknek gondolatai akaratlanul lettek könyvvé.”

„Az utolsó dolog, amit az író elér, a bőség; aki magával hozza, sohasem lesz belőle jó író. A legnemesebb versenylovak soványak, amíg ki nem szabad pihenniök diadalaikat.”

Laura