Sándor, József...

Esik a hó, amikor elhagyom a Fővárost, soványka, de jól azonosító pelyhekben szálingózik befelé az idétlen rácson, amelyet ki tudja, miféle meggondolásból, talán, hogy a sárkánybűz kiszellőzzön, tető helyett a biszpályaudvar fölé raktak, sötét és félhomályos, igazi sárkánybarlang, az itteni sárkányok nem gyűjtenek kincseket, csak elnyelik az embereket meg kiokádják. Az én sárkányom szélvédőjét harmadolja egy végigfutó repedés. Nem jó jel.
Ideje menni, megint kezdek orkokat látni a metróban, van egy olyan állapot, hogy az ember csak a csúfat látja, kiélesednek a csúnyaság receptorok, MINDEN EMBER randa, orkok, na, egy horda. Frissiben felköltözött barátom mondja, időnként minthaí Csernobilban járna, torz mutánsokat lát mindenfelé. A Mézeskalács téren lakik.
Depresszió köröz felettem éhesen.
Lőrincinél ragyogó tiszta kék az ég, a házak fölött papírsárkány táncol, távol, a kötelet nem látni, az eregetőt nem látni, de ott van, ott kell lennie, a sárkány forog, irányt vált – él.
Tarján előtt közvetlenül hóvihar, ötven méterre se látni, a városban nap élesen betűz a felhők alatt.
A betonteknő nem vidám. Sohasem volt az.
Hallgatóság féltucatnyi, az érdeklődés inkább az előadónak, mint a témának szól, viszont alkalom egy kis megemlékezésre az öreg Clarke-ra, talán kedvet csinálok a Gyermekkor végéhez annak, aki nem ismeri.
Az AVANA meglep egy üveg Vilmossal, pedig meleg helyett hóvihart hoztam, a Global Climate Change borítja a népi kalendárium időjárási bölcsességeit.

Az állomás, majd ismerős lesz mindekinek...
Visszafelé vonatozok, a vasút állapota egyre lehangolóbb, az egyetlen kényelmi szolgáltatás, hogy kis matricás tábláról leolvasható, hogy mikor takarították a vagont, minden másnap, ahogy mi ogrék fürdünk – karácsony másnap meg húsvét másnap…
Emlékszem boldog békeidőkre, tán Frencjóska vagy Kádár idején, amikor függöny volt a fülkékben. Boldog ifjúság.
Haza a Baleseti mellett, a sötét rendelőépület főlépcsőjén öregúr, segítséget kér, rosszul lett, nem tud felállni. Hideg van. Megkeresem az egyetlen bejáratot, a portás legyint, majd küld egy beteghordót, visszamegyek az öreghez, hideg van, panaszkodik, hogy kapaszkodni sincs ereje, kérdezem, volt-e baj valaha a vércukrával, most nézték, mondja, hideg van, telik az idő, hideg van. Vissza, a mentősbejárat nyitva, szólok a mentősöknek is az öregről, persze, persze, persze. De nincs már erőm visszamenni… elfáradtam, fázom.
Hideg van.
Gyűlölöm ezt az országot, a Köztársaság tér, a mi terünk, magából kifordulva, égnek meredő lábakkal, mint döglött kutya… A színház úgy sötétlik, mint a magyar kultúra mauzóleuma, élt ezer évet, nyugodjon békében.
A lakás üres, Bori a lóverdében, a francia lány nem hagyja elmenni öreg lovát, ha a lúállat nem akar felállni, vége van, meg kellene érteni, nem itt tartani erővel, csak mert "szeretjük", vége van, huszonhét év egy lónak sok Alsó Merániában. Embernek is sok…
Bori segít az állatorvosnak, a ló gazdája összeomlott, használhatalan, de nem fogja hagyni elmenni, láttunk már ilyet.
Az alapvető különbségek férfi és nő között ilyen helyzetben kijön. Én elaltatnám…
Elalszom.
Memento mori.