Running Man

Fél hétkor a Király utca kicsit más, mint a nappali forgalomban, sok a befejezetlen építkezés, a Godzsu-udvar önmagában is elég lenne, de hajajaj! Megyek a metróhoz, körülöttem a munkásosztály hömpölyög az építkezésekre, az igazi munkásosztály, aki már rég nem megy a Paradicsomba, melóscuccban, szakadtan, festékesen, malterosan, porosan, zacskós kakaó, kifli, miniüvegek, rekedt, szeszízű hangok, az utolsó meló előtti slukkok (Kevesebb munkás dohányzik, mint plázacica tinilány, ahogy látom, jaj annak az országnak, amely egyetlen értelmes divatőrületet nem képes átvenni!), sztorik a gyülekező csapatok között, nagy, derékból fordulások és alig kendőzött szexuális utalások a ritkán feltűnő jobb csajok után.
És akkor, mint galamb a hollók között, fehérbe öltözött Gabriél arkangyal a pokol seregében, feltűnik a futó!
Illetve kocogó. A sortja azért sötétkék, a lábán futócipő, teste karcsú, napbarnított, arca markáns, keskeny, értelmiségi, legalábbis nem melóban eldurvult arc. Fut, na jó, kocog, eléget a végére legalább kétszáz kalóriát, a fejére az mp3 von hangfüggönyt. Nem vesz tudomást a világról, illetve tudomást vesz, de a tolongó munkásokat csak akadálynak látja, bosszantó, kerülgetnivaló tereptárgyaknak, akik lelassítják amúgy is lassú futását.
Ő itten egészségéért fut, kérem! Lehet, hogy csak szimplán gazdag és hiányzik neki a futás, lehet, hogy bróker, manager aki a túlélésért fut, hogy megérje azt, amiért napközben halálra stresszeli magát, lehet csak azért, hogy ez a jól karbantartott test nehogy mán kudarcot valljon az ágyban. (Láthatóan nincs gondja a nőkkel vagy a fiúkkal, mindegy.) Ki tudja, miért fut, nem is érdekes. Egy más korban, egy más világban Macaót látnám.
Kimagaslik a munkások közül (Hiába a jobb gyerekkori táplálkozás! Erről tudott volna mesélni boldogult apám!), azok mégsem veszik észre, ők sem látják, vakfolt a szemükben. Ha meglátnák, helyben agyonütnék, széjjeltépnék, letaposnák, mert ő az, amik ők sohasem lehetnek, nem is tudnának lenni, akinek irigylik az életét, a nőit (fiúit), a kocsiját, a fellépését, a napbarnított, sportos testét... Ha valójában ismernék, lehet, hogy nem irigyelnék, persze. A lúzerségük eleven bizonyítéka, és fogalmuk sincsen, vajon mit kell tenni azért, hogy valaki önként kelljen fel hatkor és futkosson a Király utcában, ne a napi melóra gyülekezzen, és a nap végén bombanőkkel vagy bombafiúkkal bújjon ágyba, ne a lestrapált asszonnyal, vagy Fülöppel, a buzi kis cigánygyerekkel a szállóról. Fogalmuk sincsen a született vagy orzott (MO az egészen eredeti tőkefelhalmozás korszakát éli, feleim!) gazdagságról, elképzelni sem tudják az életnek azokat a dimenzióit, melyekben a futó élhet. Illetve van egy hamis képük róla a tévés szappanoperákból, tágabban a velejéig hazug médiából. Így nem ismerik a gazdagságért fizetett árat sem.

De a munkások között ez az angyali fehérségű alak másnak is a szimbóluma, mint az esztelen hajtásnak. A társadalom egyik hamis mítoszának szimbóluma, annak, a mítosznak, mely a kétkezi munka alacsonyabbrendűségét hirdeti, annak a mítosznak, mely feljebb helyezi a társadalmi ranglétrán a legutolsó improduktív aktatologatót, mint Géza szakit az asztalosműhelyből. Lassan még a számítógép billentyűzet is snassz lesz, fizikai tevékenység, ezerrel hajtunk tehát az interfészek után, hogy lehetőleg a kisujjunkat se kelljen mozgatni, csak az agyunkat, mert ugye, az embert elsősorban a gondolkodás, és nem a mocskos meló teszi. Arra még a csimpánzok is képesek...

A világ ebbe az irányba rohan, mindenki ún. szellemi munkát akar, még ha az a szelleminek hazudott munka észrevétlenül előbb a lelkét, aztán a testét sorvasztja el. Kiöli belőle azt a két dolgot, ami az embert megkülönbözteti az egyéb gondolkodó masinák közül: a kreativitást és fantáziát. Mert senki se képzelje, hogy még az ún. kreatívok is kreatívak lennének! Csak nézd meg a reklámok kilencven százalékát! Szabályrendszerek, konvenciók, üzleti értékek béklyózzák a kreativitást. Lehet, hogy a bróker a nagy kaszálás után elégedett szellemi fáradtsággal dől hátra, de valójában semmit sem alkotott, semmi alkotó munkát nem végzett, csupán kihasználta egy lassan működésképtelenségbe forduló világ torzulásait. A kutatók, a tudósok, azok, akiknek a kreativitás és a fantázia, az elődök által felhalmozott szellemi kincsek adják (adnák) az élet kereteit sem élhetnek szabadon kreativitásukkal és fantáziájukkal. Ugyanazok a mechanizmusok béklyózzák őket, mint a kreatívokat. Csak nem élnek olyan jól.
A testről pedig lassan elfeledkezünk, felesleges rossz, elavult, sokszor selejtes interfész a világ és ragyogó szellemünk között. Páran észbe kapnak, hogy egyelőre még nagyon messzi az upload, addig is ki kell bírni valahogy, és ha este a bombázóval karunk egy jót keffenteni, hiába nyúltunk le milliókat délelőtt egy gombnyomással, elhanyagolt testünk esetleg azt mondja: NEM! és akkor ott vagyunk puha pöccsel. Crap! Persze, mint Molnár Ferenc mondta hasonló esetben: „Egy gonddal kevesebb!”
Futunk hát, és kerülgetjük a munkások tömegét, és kölcsönösen nem veszünk tudomást egymásról.

Este végre konditerembe megyek.