Other Fucking Literary Niches

Az amerikai literary fiction-nek nevez minden olyan kitalált történetet, mely nem sorolható valamelyik zsánerbe (genre fiction) kényelmesen elválasztva tehát az értékesnek ítélt műveket az értéktelen szeméttől, melyet mifelénk a szórakoztató irodalom néven zárnak karanténba. Az amerikai elnevezés őszintébb, egyenesen deklarálja, hogy ami a literary fiction-on kívül van, az nem is irodalom. A magyar megpróbálja szépíteni a dolgot, irodalom ez is, csak valahogy más, a tömegeknek való, ócsó szórakoztatást nyújtó valami. Mint Győzike, a magyar futbal vagy televíziózás.

Akár lopva, akár őszintén, a karantént már évtizedek óta megnyitották, és kitörni nem, csak kilopakodni lehet belőle. Esetleg ha divat vagy az ítészek úri kedve úgy diktálja, kirángatják onnan az embert, és a műveit, ha tetszik neki, ha nem (többnyire azért tetszik, nem hallottam, hogy bármely író is tiltakozott volna ellene, sokkal inkább a fordítottja igaz: a kiemeltek szépen megtagadják gyökereiket) (nyelvterülettől függően) irodalommá vagy széppé léptetik elő, őt magát esetleg felveszik az írószövetségbe (Warnírung! Ez itt az irónia helye.).

Persze ezt mindenki tudja, csak ezért írtam ezt a kis bevezetőt, mert ezúttal nem a fantasztikumról, hanem a karanténba nyomott két sorstársáról akarok pár szót írni: az ún. női és az ún. ifjúsági irodalomról, mert bizony előfordult, hogy mindenféle félreértések, sértődések meg csúnya veszekedések pattantak ki amiatt, hogy valaki nem kellő körültekintéssel használta vagy értelmezte a fenti kifejezéseket.

Azt már az elején tisztáznom kell, hogy az ÉN szóhasználatomban sem a női irodalom, sem az ifjúsági irodalom nem irodalmi színvonalat minősítő fogalmak. Nagyon sok mű születetet mindkét zsánerben, melyek világirodalmi jelentőségűek, és nélkülük szegényesebb lenne az irodalmi paletta. Abban az értelemben használom őket, ahogyan célközönségük, témájuk/hőseik, esetleg szerzőik révén elkülöníthetők az irodalom más alkotóelemeitől.

A másodikkal könnyebb kezdenem, egyrészt, mert közelebb áll hozzám, másrészt azért, mert az ifjúsági irodalom jó része tisztán fantasztikus mű, sőt egyes ítészek és teoretikusok hajlamosak a fantasztikum egészét az ifjúsági irodalomhoz sorolni. Ami, mindketten tudjuk, pusztán rosszindulatú és szűklátókörű baromság.

A kettő azonnal élesen elválik, ha az elsődleges zsáner-meghatározót, a célközönséget nézzük:
Az ifjúsági irodalom célközönsége a serdülő/egészen fiatal felnőtt korosztály. (Legyünk szigorúak: a gyerekekre a mesék tartoznak; és megint csak: a mese nem értékmérő. Nagyon szeretem a jó mesét, és még felnőtt fejjel is szívesen olvasom.) Bár a fantasztikus irodalom jelentős részét ez a korosztály fogyasztja, magamról tudom, hogy vannak művek, amelyeket nem kellett volna elolvasnom, csak felnőtt fejjel. Vannak tehát fantasztikus művek, melyek egyáltalán nem az ifjúsági irodalom közönségét célozzák. Szinte az egész magreál, és a természetfölötti* ilyen, a gondolati science fictionról és fantasyról nem is beszélve. Természetesen a célközönséget gyakran egyáltalán nem az író választja. A fejlődés (indiferens, hogy pozitív vagy nem) nagyon sok felnőtteknek szánt, és a megjelenése idején felnőttek által olvasott művet az ifjúnak nevezhető közönség kezébe adott. Defoe, Dumas, Verne, Doyle, lassacskán Wells is ifjúsági irodalommá vált, válik. Ami egyáltalán nem baj, mert a fiatal olvasó generáció így minőségi írásokon nőne fel. A szomorú, hogy őket a mai ifjúság már alig olvassa.

Az ifjúsági irodalom táma és karakterválasztása nem ilyen egyértelműen meghatározható, bár – saját és a lányom tapasztalatai alapján – vannak témák, melyek nem „érdekelnek”, kötnek le egy ifjú embert és vice versa, sok (sajnos a többségük) ifjúsági téma nem köt le egy felnőttet. Léteznek tehát speciális ifjúsági területek, a gondot az okozza, hogy a fejlődés gyakran a fiatalok kezébe ad addig felnőttnek számító témákat. Általánosságban azonban elmondható, hogy a nemiséggel kapcsolatos témák általában kevésbé találhatók meg az ifjúsági irodalomban még ma is.
Az ábrázolt karakterek még ennél is vegyesebb képet mutatnak. Azt várná az ember, hogy – amint a Harry Potter sikere mutatja – a korosztályok saját életkoruknak megfelelő hősöket részesítik előnyben. Az ifjúsági irodalomnak, főként a régebbi keletűnek azonban nagyon sokszor felnőttek a hősei. Érdekes azonban megfigyelni, hogy ezek a felnőtt hősök csaknem minden esteben az örök kamasz jegyeit viselik magukon.

Az ifjúsági irodalom alkotóit tekintve szinte lehetelen vállalkozás valamiféle közös jegyet találni. Ezt részben az említett korosztályváltás okozza, részben az, hogy a modern korban nagyon sok író ifjúsági szerzőként kezdett és/vagy egyesek befutott íróként szívesen tesznek kirándulást ebbe a zsánerbe. Nemere legjobb regényei, a Kupolaváros titka, a Cirkusz a Holdon közönségüket, témájukat és hőseiket tekintve ifjúsági darabok. Érdemes elgondolkodni rajta, hogy szinte az egész card-i életmű témájában és hőseiben ifjúsági darab és a Clarke-Baxter féle Idő szemét egy kritikus** – talán nem minden alap nélkül – ifjúsági irodalomnak nevezte. Rowlins Harry Pottere a zsáner mintadarabja, Le Guin Szigetvilág regényei szintén, sőt a fantasztikum üknagymamája kifejezetten kisgyermek-fantasyt (mesét) is írt a Catwings regénykékben. Ne maradjunk magyar szerzőnő nélkül: Fehér Klára Földrengések szigete tartozik ide. És ezekkel a nevekkel eljutottunk egyúttal az ifjúsági irodalom szerzőinek egy népes és egyre bővülő csoportjához, a női írókhoz, és velük szépen átléphetünk a karantén másik barakkjába, a női irodalomba. (Érdekes, hogy a női szerzők által írt ifjúsági művek általában uniszex darabok, többnyire nem sorolhatók be egyértelműen a női irodalomba. Talán a visszafogott – hiányzó – nemiség miatt.)

Azt most bevallom, a női irodalom témája nemigen áll közel hozzám, és – valószínűleg emiatt – nem is ismerem a kellő mélységgel. Szóval, egyeseknek valószínűleg felszínesnek és előítéletesnek tűnik majd a következő rész. Valószínűleg így is van, de szeretném kijelenteni, hogy a felszínesség és előítéletesség egyszerű, kétkezi tudatlanságból és nem valamiféle szexizmusból vagy nőgyűlöletből fakad. Ha valakinek nem teszik, ellenvéleménye van, bátran szóljon hozzá, tanulni nem szégyen.

Tehát, a női irodalomat – szerintem – az elsősorban a női közönségnek szóló, női témákat feszegető, általában női (fő)szereplőket felvonultató, és igen sokszor nők által írt művek alkotják. Ez utóbbi a leglazább kritérium, bár nem hiszem, hogy jellemző lenne a Lesz ez még ígyse Jack Nicholson által megformált karaktere.

Mondjuk Nemere női regényeket is ír.

Ezen a ponton, anélkül, hogy mélyebb minőségi elemzésekbe bocsátkoznánk, beszélni kell egy keveset az ún. női regényről, mely kifejezést a legtöbb esetben pejoratív értelemben, és sokszor az egész női irodalomra vonatkozóan használnak. Talán nem véletlenül. Azonban az, amire az emberek általában női regényként hivatkoznak, nem irodalom: szórakoztatóipari tömegtermék, a TV-s szappanopera nyomtatott változata. És mint ilyennek, előállításában indifferens az előállító személye: adott kliséhalmazból a tömegízlésnek és divatnak leginkább megfelelő darabokat összerakni szinte bárki képes. Ehhez tényleg nem kell különöseb tehetség, csak valamiféle rosszul értelmezett mesterségbeli tudás.

Megkockáztatom viszont, hogy ha minőségi női irodalomról beszélünk, akkor az író nemének kellene a legerősebb meghatározónak lenni. Nem hiszem, hogy egyedül lennék azzal a véleménnyel, hogy mindenki a saját nemét ismeri a legjobban. Tetszeleghetünk abban, hogy mi jobban tudjuk, de valójában nem. Ahogyan a homoszexuálisok állítják: csak azonos neműek tudják igazán, mire vágyik a partner teste – és miért kellene megállni a testnél? A női témákban és a női karakterekben, melyek a női irodalomnak szigorúbb meghatározó elemei, mint a szerző személye, a nők vannak igazán otthon.

Valaki máris ráncolja a szemöldökét: „Női témák?” Igen. Vannak sajátságosan női témák, melyeket elsősorban ez a fajta irodalom dolgoz fel, amelyeket általában a férfiak által írt, férfias témákról szóló irodalom még csak meg sem érint. Az emberi kapcsolatok, érzelmek mikrokozmosza, a gyermekvállalás és nevelés, a család belső összetartása és manapság a női sikersztorik mind, mind idetartoznak. És természetesen vannak témák, melyeket viszont a nők kerülnek. Vagy jobb lenne, ha elkerülnének – Génszimfónia.

A női irodalom karakterei sokszor nők, de legalább annyiszor gyerekek. Ezeken a hősökön keresztül bontakozhatnak ki leginkább a női témák. Viszont a leggyakoribb hibája a női irodalomnak éppen a szereplők terén mutakozik meg: a női szerzők másik nemet nem a maga valóságában érzékelő vakfoltja*** létező valóság. A női irodalom férfialakjai általában ideák (negatív vagy pozitív), vagy rosszabb – nők férfiruhában, kívülről jól látható, de minden valószínűség szerint működésképtelen herékkel. Ezen úgy tűnik, nemigen lehet segíteni, még a legnagyobb jóakarattal sem. De lehet, hogy nem is kell – ha eltűnne a rejtély, a másik nem kiismerhetelensége, mi maradna a hétköznapokra?

Talán a legkarakterisztikusabb jelelmzője a női irodalomnak az olvasótábor. Női irodalmat általában nők olvasnak, talán megkockáztathatom: a férfiak többsége szenved a női témáktól és látásmódtól. A női szerzők látásmódja, a szöveghez és a logikához való viszonya egészen sajátságos, és nagyon különbözik a férfi szerzők és olvasók látásmódjától. Megkockáztatom, sokkal egyedibb módon látják, és ábrázolják a világot, mint általában a férfiak. De erre a látásmódra mi – talán sajnos, talán hál’ istennek – többnyire nem vagyunk vevők.**** A szebbik nem dícséretére legyen mondva, hogy ez fordítva viszont nem igaz: a hölgyek könnyen és nagyobb kedvvel olvassák a férfiasabb alkotásokat is.

Az az egészben a legjobb, hogy még Watson se tudná kinyomozni miért írtam ezeket...

* Az ingerküszöb változott: a lányom most, tizenhárom évesen olvassa azokat a horrorokat (kicsit gótikus szegényke, de hát milyen legyen egy ogre lánya?), melyekkel én húsz fölött ijesztgettem magam.

** Solaria Fórum, Galaktika Fantasztikus Könyvek topik, orka 2006. december 30., 00:27 hozzászólása

*** Ugyanez áll a férfiakra is, ellentétes töltéssel.

**** Férfiasan bevallom, Annie Proulx három kötetén vagyok túl. Még a Brokeback Mountain előtt jó egy évvel felfedeztem a hölgyet, kíváncsi voltam, miért pont ezt a szerzőt olvassa Bruce Willis. Well, nem jöttem rá! Nem lettem rajongó, gyakran olyan értetlenül ültem a szöveg fölött, oké, oké, angolul volt, persze, hogy nem értem!, mint Murakami Kaffka a partonja fölött. Tudom, bennem van a hiba. De nem tudtam élvezni Margaret Drable-t sem. Szepes Mária ezotériája halálra untatott. A Génszimfóniáról hadd ne beszéljek. Viszont, de ez persze nem csoda, élvezettel olvastam minkét nagy fake-female művet, Weöres Pszichéjét, és Esterházy Tizenkét hattyúk-ját. Pedig az utóbbinál amikor megvettem, nem lehetett biztosra venni, hogy Csokonai Lili az Esterházy Péter.