A hónap mottója

Saját gondolataink kifejezésének joga azonban csak akkor ér bármit is, ha képesek vagyunk arra, hogy saját gondolataink legyenek."
Eric Fromm

2015. március 10., kedd

Örök tanú

– Kétezernegyvenötben ismertem meg Tamáska Zoltán elvtársat, egy ismerősöm, név szerint Galván Tivadar mutatott be neki, aki az autógyárban dolgozott. – A betűk hirtelen eltorzultak és összefolytak. Pelikán megrázta az ócska, ügyészségi tabletet, de nem lett nyugodtabb attól, hogy a szöveg újra összeállt a képernyőn.
„Nem jól van ez így” gondolta Pelikán. „A Zoli sohasem volt elvtárs. Én se vagyok már elvtárs…”
Felnézett, tekintete összetalálkozott Benevolentéval. Az amerikai alig észrevehetően bólintott. Biztatóan. Mellette az ügyész csak állt karba font kézzel, és szigorúan nézett.
– Nem értem, mit akarnak az urak – mondta Pelikán sajnálkozva, és az amerikai kezébe nyomta a tebletet. – Miért kell nekem Tamáska Zoli ellen tanúskodni?
– Mert Tamáska Zoltánt terrorizmussal vádoljuk! – kiabált az ügyész.
– A Zolit? Itt valami félreértés lehet, uraim! Kit terrorizál Tamáska Zoli?
– Az mindegy, Pelikán úr! A terroristák mindig a rendszer megdöntésére törnek. Tamáska már megdöntött egy rendszert, ugye?
– Hát, ha attól dőlt össze a junta, mert egy éven keresztül hetente hagyta gumibottal verni a talpát, akkor nyilván…
– Ne idétlenkedik, Pelikán! – vakkantotta Benevolente. – Jól maga tudja nagyon is, hogy miről beszélve.
Benevolente szinte akcentus nélkül beszélt magyarul, de a mondatok és szavak szerkezetével mintha nem mindig lett volna tisztában.
„Tamáska Zoli biztosan kijavította volna. Én nem merem. Még mosolyogni se merek rajta. Az ügyvivő úr hangja derűs, a szája mosolyog, de a szeme nem mosolyog. Az ügyvivő úr előző állomáshelye Damaszkusz volt. A Közel Kelet pacifikálása nyilván nem megy könnyen. Nem is tudná volna más megcsinálni, csak az ilyen Benevolenték… És most minket akarnak pacifikálni. Fontosabb lettünk, mint a Kalifátus romjai.”
– Maga, Pelikán, együtt küzdött Tamáska Zoltán a junta megdöntése. Ami derekas. A magyar emberség hálás magának, Pelikán…
– A magyar emberség szerencsére azt se tudja, ki vagyok, ügyvivő úr!
– Rosszul hisz, Pelikán. Egyszer még szobrot emel majd magának nép.
– Én is ettől félek, ügyvivő úr!

Pelikán beleborzongott az emlékbe. A junta összeomlásakor a nép nagyon is tudta, hogy kik küzdöttek a magyar szabadságért. Nehéz lett volna nem tudni: a börtönök és a kényszermunkatáborok azokkal az emberekkel voltak tele. Így hát Pelikánt a „magyar emberség” hálája rövid úton a Nemzeti Termonukleáris Kutatóközpont vezetői székébe emelte. Az senkit sem zavart, hogy a Központot a junta hozta létre az energiaínség megoldására, és az sem, hogy Pelikán növénynemesítésből szerzett főiskolai diplomát. Pelikán hat hónapos regnálása alatt a Központ a világon elsőként indított be áramtermelő fúziós reaktort, csak azután valahogy eldurvultak a dolgok…
Pelikán visszament a Főkerthez. A nép pedig hálásan elfeledkezett róla.

– Ez csak egy tanúvallomás, Pelikán úr! – magyarázta az ügyész. – Nem mellesleg, minden szava igaz.
– Ha igaz, akkor énrám semmi szükség. Az igazság az, hogy Tamáska Zoli sohasem volt és lesz terrorista. És most se az!
– Az igazság! Az igazság! Maga nem ért, Pelikán, hogy nincs egyetlen igazság. Igazságok vannak. Sok igazság. Amennyi nézi, annyi igazság. Az igazság szivárványszínű, Pelikán. Mi nem igazsággal, a tényekkel dolgozunk. Azok fekete vagy fehér…
– Hát igen. A tények makacs dolgok – értett egyet Pelikán. – A tény az, hogy Tamáska Zoli túl szelíd, hogy terrorista legyen. A légynek se tud ártani…
– Nem az fontos, hogy kinek tudna árt… – Benevolente egy pillanatra elbizonytalanodott. – Árt… Árt… Ány! I got it! Yeah! Ártány! Tudna! Nem az fontos, tudna! Akarna-e? Akarna. Akar. Mi tudjuk. Magát megtévesztették, Pelikán. Maga jóhiszem. Elvakulott. Nem les dolgok mögéje. Emberiség virtualitásban él, mikor maga megszület. Minden látszat. Minden manipulation. Minden! Ami a vallomásban leírva, mind tény! Olvas, egyetért. Csak mi nézünk most látszat mögéje. Meglessük a maga Tamáskáját! Okosan. Mostani eszünkkel tudva mit csinált diktatúrában.
– Hát, én a mostani eszemmel is csak aszondom, a Zoli talpa egy merő húscafat volt mindig, mikor a kihallgatásról visszahozták. És nem köpött be senkit…
– Húscafa! És ha az volt? Tudja maga, Pelikán miért volt lába húscafa?
– Mert gumibottal verték? Talán azért…
– Verték gumibottal vagy nem verték! Azért lába húscafa, hogy a maga bizalmába férkőzze!
– Bizalmamba? Minek kellett volna neki beférkőznie? Én bíztam benne anélkül is. Ügyész úr, itt valami tévedés van…
– Nincs tévedés, Pelikán úr!
– De hát a Zoli nem is volt az elvtársunk! Mindig azt mondta, hogy ő liberális, az egyéni szabadság alapján áll szemben a juntával, nem úgy, mint mi. Azt mondta, az ellenség közös, de ő meg mi eszmeileg ellentétes oldalon állunk. Igaza is volt. Mi, kommunisták közösségi társadalmat akartunk a junta után, Tamáska Smith-i lokális kapitalizmust.
– A láthatatlan kéz és egyéb hülyeség – Benevolente egyetértően legyintett. – Megtévesztés, Pelikán! Tamáska terrorista.
– De hát ő maguk oldalán áll, ügyvivő úr! Kapitalista.
– A világ megváltoz, Pelikán! Kapitalista és kapitalista között nagy különbség. A nemzetközi helyzet egyre fokozód, hogy az iszlám fenyegetettség végleg eltűn. Nincs alternatíva globalizációnak. Csak az olyan terroristák, mint a maga Tamáskája, hiszik van. Tudja, Pelikán, kétféle vélemény lehetség: a miénk és a helytelen. A maga véleménye mi?
De Pelikán nem hagyta kizökkenteni magát a gondolatmenetéből:
– A Pártot meg rögtön betiltotta a Parlament, ahogy összegyűltek…
– Tudjuk, Pelikán úr. Hány éve is ül illegális szervezkedésért? Kettő? Három?
– Huszonkilenc hónapja, ügyész úr! De hiszen éppen maga fellebbezett a maximális öt évért!

Amikor elítélték az illegális szervezkedés miatt, Pelikánt a régi cellájába tették, ahol a junta alatt is ült. Ettől a tüneménytől nem egyedül szenvedett: a cellában a görögkeleti püspök fogadta, akivel a diktatúra is összezárta, és még valaki, akinek láttán leszegett fejjel, ökölbe szorított kézzel elindult előre, aztán mégis inkább összeszorította az NTKás időkben beültetett fogait, és szívélyesen a paphoz fordult:
– Maga itt, szentatyám?! Nem tetszett odakint?
– Az odakintnek nem tetszettem inkább. Szegregációval vádoltak bennünket!
– Mivel?
– Iskolát nyitottunk a zalai meg a borsodi zárt területeken…
– Nem azért volt bent a múltkor is?
– Mit tehettünk volna jobbat?
– Azt értem, hogy a juntának miért volt ezzel baja, de az Intézményes Forradalmi Liberális Pártnak?
– Mondtam. Szegregációval vádoltak.
– Miért is?
– Mert külön oktattuk a cigány gyerekeket…
– De hát a zárt területeken csak cigány gyerekek vannak!
– Az mindegy! Szegregáltunk…
– És emiatt zárták ide, emellé a szarkupac mellé!? – Pelikán a harmadik cellatársukra mutatott. Gulyás a junta idején verőlegény volt a börtönben. Pelikán neki köszönhette kiváló minőségű svájci titánium fogbeültetéseit.
– Ugyan, fiam! Ő is csak ember! Én már megbocsátottam… Krisztusban…
– De én nem, atyám! Ezeknek Krisztus se bocsátana meg! Én meg kommunista vagyok, és nem felejtek! – Nyájasba fordult a hangja. – Hogy vannak a fogai, Gulyás úr? És a veséje?!
– Nono… – motyogta Gulyás, és egészen kicsire húzódott a priccsén.
– Ember! – dohogta fenyegetően Pelikán. – Azt bizonyítani is kéne!
– Hagyjad, fiam! Most legalább nem vernek! Tiszteletben tartják a jogainkat…
– Tényleg? Jogállam, mi? Munka nélkül maradt, Gulyás úr?
– Szükség lesz még itt az én szakértelmemre – Gulyás felbátorodott attól, hogy a pap a védelmébe vette. Pelikán felhorkant.
– Hagyjad már, fiam! Megbűnhődik Isten előtt! Lássuk inkább, mi lesz a vacsora! – És a pap szakszerű mozdulatokkal kopogni kezdett a börtöntávírón.
Pelikán nem csalódásként fogta föl, hogy ismét tarhonya lett a válasz.

Pelikán észrevétlenül megvonta a vállát, miközben az ügyészre bámult, és azt gondolta: „Ebből tíz évig tartó tarhonya lesz”,.
– Ügyész úr! Ha engem meggyőz arról, hogy Tamáska Zoli terrorista, örömmel tanúskodom majd!
– A maga öröme mit se számít, Pelikán úr! Nekünk semmit sem kell bizonyítani magának! Tanúskodik vagy nem, az sem számít igazán az ügy szempontjából. Van elegendő tanúnk. Nézze csak!
Az ügyész Pelikán orra elé tolta saját vadonatúj tabletjét.
A képernyőről kissé nyúzott képpel, de elegáns öltönyben Gulyás nézett Pelikánra. Gulyás, akit régen szabad lábra helyeztek.
– Gulyás Dávid vagyok – mondta Gulyás. – A junta idején megtévedtem, és a diktatúra szolgálatába álltam. Szégyenletes dolgokat műveltem – Gulyás bűnbánóan lehajtotta a fejét, aztán (Pelikán nem akart hinni a szemének) büszkén felemelte, – de szeretném jóvátenni. Tamáska Zoltán a börtönben ismertem meg, mint a junta fedett nyomozóját, aki az illegális kommunisták közé épült be…
– Hazudik! – jelentette ki Pelikán, és undorral eltolta maga elől a képernyőt. – Életében egy igaz szót nem mondott ez a féreg!
– Az igazságot mondja! – csattant föl Benevolente. – Azt az igazságot, amire szükségünk van. Maga mit mond, Pelikán?
– Maga számára egyetlen igazság létezik, Pelikán úr! Hogy a börtönben rothad az élete végéig, vagy tanúskodik, és holnap kikerül innen!
Pelikán felsóhajtott:
– Adja ide a tabletet, ügyvivő úr!
Újra olvasni kezdte az össze-összefolyó betűket:
– Kétezernegyvenötben ismertem meg Tamáska Zoltán elvtársat, egy ismerősöm, név szerint Galván Tivadar mutatott be neki, aki az autógyárban dolgozott. Akkor még nem tudtam…
– Mit nem tudott? Az nincs odaírva! – Benevolenténak egy egészen rövid pillanatra rikácsolásba fordult a hangja. – Mit nem tudott?
– Akkor még nem tudtam, hogy békaemberekkel fogok találkozni!

A vendégszövegek Bacsó Péter Tanú című filmjéből származnak.