A hónap mottója

Saját gondolataink kifejezésének joga azonban csak akkor ér bármit is, ha képesek vagyunk arra, hogy saját gondolataink legyenek."
Eric Fromm

2010. október 31., vasárnap

Ogre

          Hat óra huszonöt. Lehetne hét óra tizenöt vagy hat óra harminc: az idő pontos meghatározásának reggel hat és hat negyvenöt között nem kell túlságos jelentőséget tulajdonítani: az utasok gyéren szállingóznak a metróállomásra, még ezen a központi helyen is, a Város közepén – ne feledd, e történet egyik peremfeltételét nem az idő, hanem az utasforgalom sűrűsége adja. Hogy egészen pontos legyek, ez a sűrűség most egyenlő eggyel.

          A sűrűség hat negyvenöt után kezd növekedni, amikor a korán élők újabb hulláma elindul arra a helyre, amelyet munkahelyüknek szeretnek nevezni. Amely azonban valójában nem az értéket teremtő értelmes emberi munka helye, hanem annak a világméretű szemfényvesztésnek a porondja, mely szünet nélküli előadásaihoz sátorként használja, és napról-napra beszennyezi a Föld ártatlan égboltját. Ezen a porondon minden fellépő – a dolgozó – önnön szellemi és fizikai energiája esztelen kiszipojozásával, mint pogány áldozattal járul hozzá a civilizáció továbbműködéséhez és önmagával együtt féltucatnyi kiszolgáltatott lény életének meghosszabbításához egy újabb nappal. Ez a hozzájárulás lényegében rabszolgamunkát jelent, melynek valódi hasznát titokzatos valakik élvezik, arcátlanul és arctalanul gazdagodván minden perccel, melyet a dolgozók a munkának hitt tevékenységgel töltenek. A civilizáció munkamegosztásnak nevezett kaptárlétében – a dolgozó főnév a mi nyelvünkben a méhkaptárok rabszolgamód nyüzsgő nemtelen lényeit is jelöli, és amilyen ravasz ez a mi nyelvünk, talán a méhkaptár dolgozóinak neve megelőzte a mélyen emberi tevékenységet olyannyira embertelen körülmények között végzők nyelvi megjelölését. Mellesleg annál a cselekvésnél, melyet ma munkának neveznek, tevékenység nem is lehetne idegenebb a kaptárban szorgoskodó méhek számára. A méhek táncukkal beszélnek, az emberi lények pedig lassan már nemhogy táncuk varázsát, de saját nyelvüket is elfelejtik.
          Ez a bekezdés persze többszörösen kimerítené az előre meg nem fontolt felesleges locsogás kategóriáját, ha történetünk másik peremfeltételét nem a munkamegosztás egy bizonyos minősége adná, nevezetesen a szolgáltatási szektor olyan dolgozóinak emberi minősége, akik a társadalmi felépítmények elemei számára felügyelői, ellenőrzői feladatot látnak el. Ebben a történetben a peremfeltétel egészen pontosan a békávé ellenőrök emberi minőségét jelenti.

          Lehetne taglalni ezt az emberi minőséget közgazdasági vagy szociológiai szempontból; fontolgatni, vajon a nemzetközi munkamegosztás miféle vakvágánya kényszeríti az emberek háromnegyedét arra, hogy felesleges szolgáltásokat nyújtson hasonszőrűen robotoló sorstársainak; feltenni a kérdést, miféle nyomorúság vesz rá emberi lényeket önmaguk és önnön fajtájuk ilyentén elárulására napi nyolc órában, amikor az ember – mint tudjuk – büszkén és nemesen hangzik. De ezek a lények nem látszanak éhesnek, nem látszik rajtuk a nyomor, a hat gyereket kell etetnem, uram, mit tehetnék? és nem csupán azért nem látszik, mert egyenruhába bújtak; ebből a megközelítésből egyszerűen nem lelhetünk választ arra, miként lesz valaki békávé ellenőr, hiszen, ha a megélhetés lenne a válasz, mindenki valamilyen szintű békávé ellenőrnek állna. A megélhetési békávé ellenőr ugyanazt a lélektani típust jelenti, mint a megélhetési bűnöző: az aljasságát a társadalomra hárító embert.
          Egyszerűen arról van szó, hogy az aljas ember megtalálja az aljasságának megfelelő „munkát”. Ha nagyszabású lélek vagy és aljas, korod Nérója vagy Sztálinja leszel, ha kissé kisebb léptékű, miniszter, intézetvezető vagy bankvezér, ha átlagos, adóellenőr vagy hivatalnok, ha csak egy földi pondró vagy, negyven kilóval, százhatvan centivel, ritkás borostával, sunyi tekintettel és betöltött tizennyolc évvel, akkor porkoláb vagy békávé ellenőr. Esetleg hóhérsegéd vagy közterület-felügyelő. A rosszul tervezett, randa és kényelmetlen egyenruha mindenképpen szükséges, hiszen hivatali hatalmad szinte egyetlen, de legfőbb bizonyítéka. Azonosító jeled nincs, valójában teljesen fölösleges fogaskerék vagy, és ezt te is tudod. De hatalmad van mások életének egy kicsiny szelete fölött, és ezt is tudod. Megkeserítheted az életét, álmatlanná teheted az éjszakáit. És közben még hasznosnak is érezheted magad. Pondrómennyország…

          Minden készen áll a történethez, a peremfeltételek egymásra találtak, az az egyetlen utas belép az ellenőrök kettős sorsfala közé: ez a nyitószín. A mozgást lassú vesszőfutásnak képzeld ezt el, a bizalmatlanság puskavesszői záporoznak az utasra, ő a bliccelő, akit most az erre kiképzett és felhatalmazott közeg éppen tetten ér a civilizációt gyökereiben elrothasztó csalása közben. A peremfeltételek most érnek össze: mivel nincsenek utasok, a hat – hat, hat, hat! Hát miféle ország az, ahol hat ilyen pondró kell a bliccelés megakadályozásához?! – békávé ellenőr hát szorgalmasan unatkozik. Egy csapat ők, összeszoktak, nincs már mit mondaniuk egymásnak, eleve se’ nagyon volt, mert ezeknek az emberférgeknek mondanivalója egyébként sincsen még önmaguk számára sem. Talán, ha kapnának egy futball labdát vagy egy halálra kínozható állatot, nem unatkoznának egy ideig. A legjobban az a kis ványadt, tejfelesszájú unja magát, már most, a műszak elején, akiben a hormonok ilyen kora reggel a korának megfelelő hévvel buzognak. Unalom és aljasság gonosz tréfákat eszelnek ki együtt, és ha két cimborájuk, a primitív ostobaság és a buzgóság is csatlakozik hozzájuk, valóra is váltják azokat…

          Az utas – nagydarab alak, de nem túlságosan nagy –, úgy lép a sorfalba, hogy tulajdonképpen nem is látja az ellenőröket, mind egyformák az egyenkabátjukban, unott egyenpofájukban. Az utas számára a sorfal elemei tetszőlegesen felcserélhető bábuk. Kinyitja a tárcáját, és hanyagul szemmagasságba emelve végighordozza az ellenőrök szeme előtt. Most meg kell állítanom a pillanatot, hogy láthasd: a bérlet érvényes. Láttad? Jól van.

          Akkor folytatom. Az utas elérte a mozgólépcsőt.

          Ez a pillanat a kitüntetett időszelet, a fókusz, ha létezik egyáltalán ilyen a történetben. Az utas eléri a mozgólépcsőt és eltenni készül a tárcáját, másik keze már kinyúlt az eszkalátor gumiszalagja felé. Az ellenőrök közül öt már elveszítette érdeklődését, visszasüppedtek a tompa unalomba. A nyikhaj is megtehetné ezt, és akkor nem ébred másnap hajnalban a saját sikolyaira a nyirkos, nedves, mocskos lepedőn, nem ugrik ki rozzant ágyából, mely már húsz éve süppeszti engedelmesen magába a körvonalait, úgy érezvén, hogy a rémálmában fakadt, testét eláztató verítéke tulajdonképpen nyál, egy szörnyeteg nyála, aki bekapta őt, kettéharapta, megforgatta roppant állkapcsai között, lenyelte, majd kiköpte. És ő közben valamiképpen megemésztődött. Nem tántorgott volna ki csipás szemekkel a kopott fürdőszobába, hogy sikálja, sikálja, sikálja, sikálja magáról azt a nyálat. Mindez nem történt volna meg vele, de az ifjú mikrodiktátor előrelátási képessége tökéletesen arányban áll általános szellemi képességeivel, így ő abban a pillanatban csak azt érzi, hogy unatkozik, és azt látja, hogy az utas bérletén az érvényesség pecsétjét félig takarja a tárca bőrpereme. Kötelességtudat, begyakoroltatott cselekvési mintázatok, unalom és aljasság egyszerre küldi a parancsot hangképző szerveihez, és az utas után szól:
          – Nem látszik az érvényesség!
          Az utasban hallhatóan megpattan valami.

          A többi ellenőr erre egyöntetűen megesküdött a vizsgálat alatt. A vizsgálatot gyorsan elvégezte a békávé fegyelmi bizottsága, és arra következtetésre jutottak, hogy az ellenőrök nem eshettek hallucináció áldozatául, egyszerűn valamilyen megmagyarázhatatlan okból holtrészegre itták magukat már műszakkezdéskor. Annak ellenére elbocsátották őket, hogy addig kifogástalanul tették a dolgukat, és az – igaz, a körülmények miatt csak egy nappal később elvégzett alkoholszonda vizsgálat negatív eredményt hozott.
De ragaszkodtak ahhoz a csattanó hanghoz, az ostorcsapás pattanásához, amelyet a terhelhetőségükön túl feszített fonálszerű tárgyak adnak ki magukból, amikor elszakadnak. Elszakadt a cérnája, mondja nyelvünk, pedig, ami elszakad az emberben, amikor türelmét, idegrendszerét kívülről túlfeszítik, nem cérna, hanem többszörös sodrású, manila hajókötél.

          Az utas tárcát zsebbe visszacsúsztató mozdulata is megszakad, visszafordul, ahogy kezd visszafordulni maga az utas is, és az ellenőrök, akik a nyikhajt kivéve háttal és oldalt állnak, nem igazán látják az utas fordulását, nem igazán látják, hogy az utas nem egyszerűen megfordul, hanem ki is fordul közben. Ki önmagából, a szó képletes és konkrét értelmében, az utast körülvevő tér felszakad, összegyűrődik, és valami egészen más jelenik meg ott, ahol addig a metró ocsmány, olcsó, ócska felületei a valóság biztonságos határait jelezték. A nyikhajhoz, erősen meggörnyedve az alacsony mennyezettől, már egy temérdek fogú, hatalmasra tátott szájú, szörnyű emberevő óriás érkezik, és bekapja a fiút. Az ellenőrök később megesküdtek, hogy hallották a csontok ropogását, és a nyelés semmivel össze nem téveszthető hangját, látták a szörnyeteg száján kibuggyanó vért, és látták nyállal keveredve kőpadlóra csöpögni. Látták, hogy a szörnyeteg feléjük fordul, érezték forró, vérszagú leheletét és hallották a mennydörgő, bár egyértelműen reszelős hangot, amely az orkán erejével kérdezi, és kérdezi, és kérdezi:
          – Láttad?!!!! Láttad?!!!! Láttad?!!!! Láttad?!!!! Láttad?!!!! Láttad?!!!! Láttad?!!!!

          A következő pillanatban a fiú ott áll, ahol addig, épen, egészségesen, bár a többiek azt mondták, úgy nézett ki, mintha megrágta volna valami, de ez nem jelent semmi különöset, a kabát egyébként is nagy volt rá, csálén állt már azelőtt is, lógott csapott vállain, úgy nézett ki előtte is, mintha megrágta volna valami… A metró falai visszagyűrődnek megszokott formáikba, a színek elveszítik valószínűtlen árnyalataikat, az árnyékok visszahúzódnak, a nyállal kihígult, élénkvörös vérfoltok felszívódnak a kőről. Az utast elviszi a mozgólépcső.

          Az ellenőrök egymásra néznek, és, mintha parancsszóra cselekednének, egyetlen szó nélkül elvonulnak oda, ahová ilyenkor az ellenőrök elvonulni szoktak. Aznapra visszautasították a „munkát”, és az állomás órákra őrizetlen maradt, amíg a békávé helyettesítőket nem küldött. Abból, hogy ez órákba telt, feltételezhető, hogy nincs is annyira sok békávé ellenőr, hogy felesleg lenne belőlük: az aljasság összege véges az emberek között. Vagy csak nem fizet eleget a békávé…

          Az ogre emberi alakjában, magában morgolódva, bár nem egészen elégedetlenül ereszkedik le a mozgólépcsőn. Már évszázadok óta nem evett embert, és a kóstoló ősrégi emlékeket ébresztett benne. Valójában csak azért köpte vissza a nyikhajt, mert aljasságának íze már beférkőzött a húsába, vérébe. Ezért is hagyott fel az emberhússal: elege lett az ocsmány ízekből, túl sok aljasság szivárgott emésztőszerveibe. Az étel beszerzése is nehézzé és bonyolulttá vált a legutóbbi századokban. Hol találhatna például manapság ártatlan szüzet? Gyereket pedig sohasem evett… Ez elvi kérdés.
          Befordul az oszlopok közé, és a kamerák holtterében láthatatlanná és hallhatatlanná válva felveszi kényelmes, normális ogre alakját. Még mindig morogva lelép a sínek közé, és elindul alagút felé. Torkig volt már az emberekkel, és elhatározta, hogy dolga végeztével, az első alkalommal vidékre költözik, egy kies mocsár csak akad még valahol a világban. A metró is egyre zajosabb lett az évek során, ahogy a szerelvények is lassan a metró-matuzsálemekké koptak.
          – Szar az egész! – üvölti bele az alagútba, és a kiáltás még sokáig visszhangzik a föld alatt.