Collective Mannerism #2

2. Egyes szám első személy – Annyiszor beszéltem már erről, hogy lassan maga lesz modorosság [1]. De nem véletlenül teszem: ez az elbeszélésmód úgy terjed, mint a pestis, lassan védjegyévé válik a fantasztikus írásoknak, különösen a kezdők írásainak, és hozzájárul az elitirodalom részéről a lesajnáló beskatulyázásokhoz. Ugyanis valóban növeli a stiláris egyhangúságot.

Használója közben éppen azt veszíti el önmaga számára, ami miatt – tudatosan vagy öntudatlanul – éppen ezt az elbeszélésmódot választotta: az eredetiséget és a kifejezőerőt. Mellesleg – ami az egész fantasztikus zsáner szempontjából lényegesebb – az elbeszélésmód stiláris ereje általában, a többi szerző számára is csökken, mert az olvasói ingerküszöb emelkedik. Annak a varázslata kopik meg, silányul trükké, hogy az olvasó mindennél könnyebben beleolvad(hat) a történet szereplőjébe.

Az egyes szám első személy burjánzásához nem kell a gimnáziumi kontraszelekció. Egyrészt az ilyen modorban megírt írások sikere vonzza a kezdőt ehhez a narrációhoz, másrészt az elbeszélésmód látszólagos könnyűsége: „Csak magamat kell a történetbe helyeznem, és elmesélnem, hogy mi történik/történt.” Valójában, ha valaki jól (kielégítően) akarja csinálni, ez a fajta narráció jóval több tehetséget, rutint, odafigyelést és koncentrációt igényel, mint a klasszikus, harmadik személyű elbeszélés.

Könnyű beleesni a csapdába: ez a narráció nemcsak olvasóját ragadja magával, hanem a szerzőjét is. Valóban beleéljük magunkat a hős szerepébe, úgy mondjuk el, mintha velünk esne/esett volna meg a cselekmény. És ha beindul a mesélőkedv, bizony gyakran megesik, hogy az ész, a logika diszkréten visszavonul, és magára zárja az ajtót – mert tudja, hogy könnyen megerőszakolják.

Ha már csapda, hát halálos is – amennyiben a nevetségesség öl. A rosszul megvalósított E1 ugyanis nevetséges hatást ér el.

Az egyes szám első személyű narráció jelen és múlt idejű megvalósításának közös logikai farba kúrása az indokolatlanság, mely azonban nem egyformán halálos a két időnél. Jelen időben az eredmény letális: csak az érzékszervi sérültek, a szellemi fogyatékosok, súlyos demenciában szenvedők, az őrültek és egészen kis gyerekek magyarázzák ugyanis önmaguknak a szimultán eseményeket és a világot [1/ii.]. Mindig csodálkozom, hogy a szerzők milyen alapon tételezik fel hősükről, hogy mondjuk heveny lövöldözés közben világuk kétezer éves történelmének eseményeit futtatja le gondolatban. És milyen alapon tételezik fel az olvasóikról, hogy ezt beveszik [2]?
A múlt idejű elbeszélés indokának hiánya általában nem komikus, csak kényelmetlen üresség érzetet hagy (Ha túl vagy már Brin Dettóján, észreveheted, mennyit kínlódik szegény író a narráció indoklásán, szimultán diktált beszámolók, beépített diktafonok, etc.). Kinek is mesél ez az alak? És miért? De ha meg is van az indok, ezzel újabb táynéraknát helyez maga alá a szerző az ihlet hímes (tehénszaros?) mezején. A múlt idejű E1 elbeszélés indoklása ugyanis egyéb, főként formai következményekkel jár. Mert miért is mesélünk el valamit?

• A haverok körében vagyunk [3],
• El akarjuk kápráztatni a csajt,
• Mesélünk a gyereknek,
• Naplót írunk [4],
• Levelet írunk [5],
• Jelentést, jegyzőkönyvet írunk, és ez a megkövetelt/megszokott forma [6],
• Újságcikket írunk,
• Szépirodalmi művet írunk,
• Bármi más lófaszt írunk.

Viszont valamennyi felsorolt és fel nem sorolt változatnak, még a bármi más lófasz kategóriának is léteznek írott/íratlan formai szabályai, melyet illik az elbeszélés során betartani. Még ha a haveroknak is mesélünk, léteznek jobbára íratlan szabályok: a kötetlenség, a szinte kötelező szleng, bennfentes poénok, összekacsintások. Ha a haveroknak fentebb irodalmi stílben mondjuk el történetünket, az ugyancsak nevetséges végeredményt ad – hacsak nem éppen a paródia cél vagy éppen végzős klasszika filológus évfolyamtársak baráti körébe pottyantunk. De az az elbeszélés, mely erről szól, kit érdekel?! Nem is írta meg senki, még a klasszika filológusok sem…
A múlt idejű elbeszélésnek ezen kívül létezik egy sajátos, igen komikus logikai melléfogása: amikor az elbeszélő a történet végén egyszerűen fogja magát, és meghal [7]. Anélkül, hogy mondókáját bárkinek elmond(hat)ta volna. Ilyen esetben jöhet a kifogás, hogy a halál előtti uccsó pillanatban lepereg az élet... Ez egyrészt bizonyítatlan állítás, másrészt maga is bődületes (irodalmi) közhely, harmadrészt... Nem fura, hogy az egész életéből ily részletességgel éppen a novella cselekménye pereg le a szerencsétlen előtt...?*

Tehát vigyázzunk az elbeszélés sodrával! A szívünkből írunk, de a szívünkből az út író kezünkhöz az agyunkon át vezessen! Ha már annyira beleéltük magunkat a történetbe, tegyük fel magunkban a kérdést: én így gondolkodnék hasonló helyzetben. A válasz mindig készen áll.

* Update: E1 jelen időben, ha egyébként rendben van az elbeszélésmód, az elbeszélő halála nem okoz logikai problémát – ha ott annak rendje és módja szerint véget ér az elbeszélés, vagy más narrátor veszi át a szöveget, és a hős nem ír még halála után is... [7]

Jegyzetek:

[1] Joggal szememre vetheti bárki, hogy lám, lám, bort iszom és – legyünk trendik! – ízetlen zöld teát prédikálok, merthogy a Justitia egyes szám első személyű, ráadásul jelen idejű elbeszélés. Hogy úgy van! Csakhogy: i. Nem általában az E1 ellen beszélek, hanem az indok nélküli, orrba-szájba bevetése ellen. Az ügyetlen, átgondolatlan használata ellen [3-6]; ii. Mivel Darázs vak, a maradék érzékszerveiből érkező információk feldolgozása, átdolgozása vizuális jellegű információvá – vagyis a szimultán világmagyarázat – nem mutatja gyengeelméjűnek a narrátort. Amikor pedig Szemén keresztül lát, a nézőpont racionalizálása enged meg némi magyarázkodást. Csaltam, no! A Justitia narrációja emiatt még az első könyvben sem igen véti azokat az ügyetlenségeket, amelyek miatt ez az elbeszélésmód nevetségessé, okafogyottá, esetlenné szokott válni. A másik két könyvben pedig egyre fokozottabban, következetesebben és kifejezettebben érvényesül az az elv, amelyet szerkesztőként követelek meg: E1 jelen időben a narrátor ne magyarázza magának a világot vagy jó indokkal tegye; iii. A regény első könyvét 1992-ben vetettem papírra, amikor – mi tagadás – kezdő voltam magam is. Például még megvolt temérdek hajam 80 százaléka… Minden hajszál kb. tíz leütött karakter. Szélesi nem véletlenül kopaszabb nálam...
[2] Minden alap nélkül, de sajnos teljes joggal. Ez a narráció „kinevelte” a maga kritikátlan rajongótáborát.
[3] Szélesi Láthatatlan városának elbeszélője Szélesi maga, olvasás közben ott ülsz vele a Trombitás asztalánál, hallgatod ezeket a hihetetlen, XXI. századi, mégis mikszáthi anekdotákat, és fel sem merül benned a narráció indokolatlansága, sőt el sem tudod képzelni másképpen elmondva – amúgy lenne hiteltelen. Vagy a Fivérek Fiú a pokolból című kisregényében (in Metagalaktika 2), amelyet mindig fel szoktam hozni illusztrációképpen, Réce egyetlen odavetett szava, „fiúk”, helyre teszi az egész elbeszélést. Onnantól tudjuk, hogy Réce bajtársainak, bolygótársainak meséli el földi kalandját.
[4] Zsoldos Péter: A Viking visszatér, Távoli tűz, Az utolsó kísértés.
[5] Kovács Ákos Debbie állatkertje, John Cuckoo levele, in Új Galaxis 14.; Antal József A harmadik fázis, Allen Mond levele, in Galaktika 206 .
[6] Megint csak a Fivérek! Bogár a hangyabolyban, Lev Albakin jelentései a környezeti katasztrófa sújtotta bolygóról, in Metagalaktika 6.
[7] Ennek kiváló paródiáját adja a Monty Python a Gyalog galopp barlangi jelenetében: a feliratnál, ahol végül valamelyik kretén kijelenti, hogy aki éppen meghal, az nem írja le, hogy „aaaaaa”. Legutóbb magyar nyelven, nyomtatásban Csepregi Tamás egyébként nagyszerű, és ígéretes könyvében követődött el ez a baki – mindjárt többször is.