„Hát Watson? Mi legyen vele? Szükségünk van-e rá? Bizony van. Halál a szerzőre, aki az utolsó fejezetre tartogatja a kibontakozást, s mind a többi fejezetet csak bevezetésnek szánja egy ötperces drámához. Ez nem eljárás. Így nem lehet regényt írni. Tudassák velünk, fejezetről fejezetre, hogy mit gondol a detektív. A szerző ennek érdekében kénytelen watsonizálni vagy monologizálni: az egyik a másiknak csak párbeszédesebb formája, és a párbeszéd mindig olvasmányosabb. Tehát legyen Watson, de nehogy a szükség rávigye a szerzőt arra, hogy egy ostoba Watsont formáljon. Lehet kissé lassú gondolkodású – hisz talán közöttünk is akad ilyen –, de legyen barátságos, emberséges, szeretetre méltó...”
A könyv egyébként nem egy nagy durranás, bár 1922-es létére olvasható. Viszont soha ilyen szépen nem írtak Watsonról, a Watsonságról, és kevesen így az olvasó iránti tiszteletről. Ez utóbbiról még Vonnegut aranyszabályai, talán.
Mert feleim, nem az ütődött kritikusoknak írunk, nem is díjakért írunk, hanem azoknak és azokért, akik olvasnak bennünket.
A.A Milne, A Vörös Ház rejtélye. Gábor Magda fordítása
A könyv egyébként nem egy nagy durranás, bár 1922-es létére olvasható. Viszont soha ilyen szépen nem írtak Watsonról, a Watsonságról, és kevesen így az olvasó iránti tiszteletről. Ez utóbbiról még Vonnegut aranyszabályai, talán.
Mert feleim, nem az ütődött kritikusoknak írunk, nem is díjakért írunk, hanem azoknak és azokért, akik olvasnak bennünket.